— A trilógia harmadik darabját, a Bill visszatér címűt csak nemrég írtam — kezdi mesélni. — Érdekes, hogy nagyjából tizennégy év telt el a korábbi színművek és e friss darab létrejötte között. Nem tudom, miért, pedig sokszor eljátszadoztam a folytatás gondolatával, de úgy tűnik, most jött el az ideje. A főcselekmény, az új sztori egyszer csak megmutatta magát.  

* Bill karaktere azonnal megvolt?

— A főhősömet már régóta „ismerem”, hiszen Bill Sheridannek a trilógia első két részében is fontos szerepe van, továbbá az őt játszó színésszel, Vicei Zsolttal — hogy úgy mondjam — már régen együvé forrtak. Ez a fajta megtestesülés segített az írásban. Amikor több mint egy évtized után újra „megpillantottam” a főhősömet, Bill Sheridant, ahogy egy hűtőházban fekszik lefagyasztva, sok minden világossá vált. Először csak távolról néztem, ahogy megrázza magát, és mint Don Quijote, felnyergeli a lovát. Tudatos döntés volt, amikor a Bill visszatéren dolgoztam, hogy ez az új rész — az előző, már-már dadaista színművekkel ellentétben — egy követhetőbb történetet, izgalmas főcselekményt kínáljon.

* Trilógiáról lévén szó kíváncsi vagyok, mi motivált a megírására, illetve honnan jött ez a westernes világ.

— Akkoriban, amikor az első két westernes darabot írtam, a Keszég László vezette Pont Műhely független színházi csoport előadásai voltak rám nagy hatással. Aztán részt is vettem egy-egy produkciójuk szövegkönyvének kialakításában. Az a fajta relativizálása a valóságnak, az a mindenre kiterjedő irónia és világlátás belőlem is előhozott sok mindent. Ezekben a darabjaimban (Johnny Ringo hazatér, Bill a mennybe megy) a westernes világot ötvöztem az abszurddal és némi álomlátó szürrealizmussal. Mindamellett nagyon is ismerősek lehetnek a szereplők. Gyerekkoromban Zenta külvárosának a szélén laktunk egy nádas tó mellett, és ott a teljes spektrumát megtalálhattam a lokális színezetű „hősöknek”. Az első két színmű a vadnyugaton játszódik, de akár Hódegyháza vagy Zimonjić is szolgálhatna helyszínül. A legenda- és mítoszképzés nemcsak vadnyugati jelenség, hanem minden kisközösség sajátja. Hogy ezek az értékek, mítoszok, legendák — de beszélhetünk magáról a vallásról is — hogyan dekonstruálódnak, mivé lesznek, milyen új formákat öltenek, ez egy izgalmas téma. De beszélhetünk egy magára hagyott, izolált becketti világról is, melynek saját törvényei, retorikája van.

* Ha egy karaktert neked kellene eljátszanod, melyik lenne az, és miért?

— Most jöhet a közhelyes válasz: minden szereplőhöz egyformán kötődöm, ezért nehéz választani. Azok a szövegek különlegesek számomra, amelyek tulajdonképpen „magányos” monológok. Lélektani szempontból minden monológ esély, lehetőség, ezért még az abszurd életű hősök is mesélni, gügyögni kezdenek, ha muszáj, helyzetbe kerülnek, és ilyenkor egyfajta esendőség költészete vagy drámája ragyogja be az arcukat. Ez a fajta feszültség írás közben is magával tud ragadni. De ha mégis választanom kellene, akkor természetesen Bill Sheridant mondanám, mert minden hiú reménye, vágya, végzetes szenvedélye, makacs törekvése ismerős.

* A humor. Minden művedben ott van belőle egy kisebb vagy nagyobb szeletnyi. Te min tudsz nevetni?

— Amikor ezeket írtam, én magam csodálkoztam el a legjobban, hogy mennyi elképesztő sztori, extrém humor, éles irónia is lakozik bennem. Ez egyúttal ajzószer is, erős függés alakulhat ki az alkotóban, ezért vigyázni kell, hogy mikor és mennyit adagolsz belőle. Az első két darabban biztos, hogy mindezt jócskán túlméreteztem. Ebben a harmadik részben e tekintetben már nagyon figyeltem a belső arányokra. Az abszurd, ha némi titokkal, groteszkkel is fűszerezett, katartikus tud lenni. És a nevetés meg a borzongás legfőbb forrása.

* Urbán András nagyon régi barátod, s az előadásban Vicei Zsolt is szerepel vendégművészként, aki szintén jóbarátotok. Ha visszaugrasz az időben egy harminc-negyven évet, akkor hogyan látunk titeket ott Zentán?

— Most, hogy újra együtt dolgozunk, olyan, mintha nem is múlt volna el ennyi idő. Zentán ugyanabban az időszakban szívtuk magunkba a művészetet, és hasonló szemlélettel vagyunk megáldva. Óriási öröm az is, hogy nemcsak mint alkotók, hanem mint gyerekkori barátok is együtt lehetünk. Mi Andrással három-négy éven át rengeteget művészkedtünk, agyaltunk, minden héten felfedeztünk magunknak egy-egy modern költőt (Tolnai Ottó, Koncz István), festőket (Paul Gauguin és Farkas István), jazz-zenét (Chet Baker, Charles Mingus). És hajnalig írtuk az első közös darabunkat. Akkoriban szilárdult meg bennünk sok minden, ami fontos, és ami most is velünk van. Ezek az emblematikus élmények, stigmák, tapasztalatok egy életre eldöntötték a sorsunkat. Ha visszamegyünk negyven évet, akkor azt látom, hogy Andrással egy telifüstölt szobában gépelünk felváltva, és amolyan egzisztencialista és szürrealista íróként pöcköljük le a cigarettáról a hamut, a háttérben pedig a szoba falán két-három Farkas István-festmény másolata lóg: és ha megfordulok, akkor az egyikről éppen az a siracusai bolond integet egy füstölgő vulkán mellől, akiről éppen most írom a regényemet. Egy paradoxonnal élve: minden, ami akkor történt, még ma is történik, nem múlt el, azok a korai felfedezések, eszmélések, erővonalak a mai napig hatnak, csak megújulva, más és más formában, de mindig felismerhető módon.

* Regény, dráma, vers. Mindegyik irodalmi műfajba belekóstoltál, ami ritka, a szerzők általában leragadnak az egyiknél. Kellenek az új kihívások? Vagy úgy érzed, az egyik témát az egyik műfajban, a másikat egy másikban tudod megfogalmazni?

— Azt hiszem, hogy különböző indulati és érzelmi töltést rejt minden műfaj. Hogy éppen melyikhez csatlakozol, az attól is függ, sokrétű vagy-e ilyen értelemben. Költészettel kezdtem, és sokáig csak ezt a fajta inspirációt éreztem magamban. A költészet számomra egyfajta spirituális utazás volt, ez sokáig nem is tudatosodott bennem, csak akkor, amikor elkezdtem azt érezni, hogy a lelki utazásnak minden személyes stációját megjártam, a végére értem a kalandnak, megérkeztem oda, ahová vágytam. A költészet által nem öntetszelegni szerettem volna, hanem meg akartam ismerni magam és a nyelv adta lehetőségeket. És ez az út most félig véget ért. A költészet, persze, nem vész el, csak más formában éled újra, mást szolgál, más célokkal. Így szép lassan „átszivárgott” a prózába, a drámákba és a gyerekeknek írt műveimbe. Hogy éppen mely műfaj mellett döntesz, az talán nem kihívás kérdése, hanem az adott érzelmi töltés szab ilyen vagy olyan meghatározó irányt a nyelvnek.

* Írtál már kicsiknek, nagyoknak. Ha lehet ilyenről beszélni, számodra melyik „könnyebb”?

— Igen, nagy szabadság gyerekirodalmi műveket írni, egyben persze felelősség is. Sokkal többet kísérletezhetsz, mint a felnőtteknek szánt irodalomban. A gyermekkori éned újrafogalmazása pedig mindig izgalmas kihívás. Egy új gyerekirodalmi műbe is belekezdtem, a Vili és a kék orrszarvú folytatásába. De van egy befejezetlen regényem Farkas Istvánról (híres magyar festő, de kevesen ismerik), A siracusai bolond című korszakalkotó festmény szerzőjéről. Ennek befejező oldalainál tartok. Még sok-sok javítást igényel.