Itt még nem kezdte ki a hideg a talapzatot

Cs. Simon István író, költő, újságíró - aki egyben a helytörténet kiváló ismerője - álma volt, hogy Móra Ferenc emléktáblát vagy szobrot kapjon Csókán. Ez tavaly megvalósult, de a megkezdett folyamatnak folytatódnia kell.
- Nagyon féltem, hogy összefirkálják vagy ledöntik a szobrot, szerencsére ez nem következett be - mondja Cs. Simon István. - A jó idők beálltával a talapzatot ki kell javítani, mert a kemény télben megrongálódott, lepergett a vakolat és a festék arról a téglafalrészről, amely a valamikori parókiát szimbolizálja. A paplak éppen azon a helyen volt, a munkások, amikor készítették elő a talajt a szobor felállításához, meg is találták az alapját, a Marczibányi-téglákat. Volt ott egy melléképületszárny, annak a nagytermében tisztogatták, válogatták szét Móráék a leleteket, amelyeket a Kremenyákból hoztak fel. Ezt attól a személytől hallottam, aki cselédlány volt abban az időben Farkas Szilárd plébánosnál. Nagy eseménynek számított ez akkor, a kislányt küldték el a boltba, mindig adtak neki pántlikára is pénzt. Amikor véget ért egy szakasza az ásatásnak, és elmentek, tőle is elköszöntek, legalábbis így mesélte.
Amikor létrehoztuk az egyesületet, sok név merült fel. Kezdetben én is hajlottam arra, hogy Ady Endre legyen, de utána olyan valakit akartunk, aki konkrétabban kötődik hozzánk. Tudtunk Móráról, hiszen az olvasókönyvünkben is benne volt a Csókai csata című elbeszélése, azt olyanok is fújták, akik nem sokat törődtek egyébként a leckével.
A paplakért vesztett csatát vívtunk, mégis lebontották, ezért én megelégedtem volna egy emléktáblával is, hiszen Móra Ferenc mégiscsak bevitte Csókát a régészeti és a szépirodalomba. Kálmány Lajos néprajzkutató is itt volt négy évig. Szerencsétlent ide-oda küldözgették, de Csókán valahogy kibírt négy évet, talán a leghosszabb időt. Rengeteg népdalt gyűjtött, ő is megérdemelne egy emléktáblát, de őt nem ismerik annyira, mint Móra Ferencet. Én idejében elküldtem a községházára, a művelődési központba és az egyesületbe az indítványt, hogy az idén, a község napján, július 26-án, jelöljük meg a Kremenyákot. Igaz, hogy a dombot széthordták, de kataszterileg pontosan meg lehet határozni, hol volt. Tegyünk a közepére egy emléktáblát, írjuk rá, régészeti lelőhely, hogy a diákok is tudják. A leletek egyébként a szegedi múzeumban vannak. Azokról is jó lenne fotókat készíteni és kiállítani, mert nem mindenki megy el a múzeumba, amikor a szomszédban jár szalámit vásárolni. Van egy-két kép, például amikor a Kremenyákból látszik a templom, azok már majdnem százéves felvételek. Móra 1907-ben jött először, a fotók 1910 körül készülhettek.
A Csókai füzetek sorozat első része a Csóka és Móra címet viselte. Az egyik fele szerb fordítás volt, hogy a velünk élők is tudják, hol voltak az ásatások, hogyan zajlott le a csókai csata, milyen madár a Csókai csóka. Ezt a kiadványt is folytatni kellene. 1910 júniusában nagyon eredményes volt a feltárás, kijött a Szegedi napló egyik munkatársa, dr. Domonkos László, aki képes nagyriportban számolt be az eseményről. Azt az anyagot kellene megjelentetni és lefordítani szerb nyelvre is, mert ha ők nem ismerik a történéseket, akkor nem is várhatjuk el, hogy tiszteljék a mi emlékeinket.
Sajnos, Csókán nincs sem községi újság, sem rádió, pedig azokban ezek a dolgok is helyet kapnának. Szerencsére a Bánáti Újságban elég sokat szerepel Csóka, csak mások se szoruljanak ki. Amikor még bőven volt hely, akkor a mellékletben közölhettük a piros vonalon túli eseményeket is. Ez a tudat miatt fontos, hogy ez a terület valamikor egy ország volt. Nekünk nem kell úgy gondolkodnunk, mint a szabdalóknak. Hogy a bánságiak egy részét csak vízummal engedik át a valamikori fővárosukba, Temesvárra. Annyira kiégtünk, hogy ez már szinte szóba sem kerül, pedig nem szabad elfelejteni. Ha hallgatunk, cinkossá válunk mi is. Pedig a kutya sem a faluért ugat, hanem önmagáért - magyarázta az elképzeléseit Cs. Simon István.