Ez utóbbi megállapítás helyénvalóságát igazolja az is, hogy miután 1881 júniusában tanári oklevelet szerzett s megkezdte pedagógusi pályáját a szabadkai főgimnáziumban, az oktatás helyzetét az akkori megyében felmérve rövid időn belül észrevette a hiányosságokat, majd ennek orvoslásaképpen egy megyei érdekeltségű tanügyi szaklap kiadását szorgalmazta.

A Bácskai Ellenőrben 1884. április 13-án közzétett közlemény arról számol be, hogy a szabadkai tanítók, tanárok július 1-jén egy szaklap kiadását szeretnék nyélbe ütni Bács-Bodrogh megyei Tanügy címmel. Az a szándékuk, hogy felkarolják az oktatásügyet, és elősegítsék a megyében az oktatás minőségének javítását. Azt is megállapítja a hírközlő, hogy erre azért van szükség, mert kitapintható a közösségnek e nagy fontosságú kérdés iránt tanúsított közönye, és ezen változtatni kell.

A helybeli újságok csak elvétve foglalkoznak iskolaügyekkel. A tanítók és a tanárok felelősségteljes munkájára nem irányul megfelelő figyelem, az elfogultságtól sem mentes előítéleteknek azonban gyakran ad hangot a helybeli sajtó. Minderről pedig mi magunk is meggyőződhetünk a századforduló úgynevezett közművelődési hetilapjainak tanulmányozása során. A legtöbb információ a gimnáziumról szól, a többi tanügyi intézménnyel pedig csak nagy ritkán foglalkoztak a tudósítások.

A Bácskai Ellenőrben közzétett írás egy arról szóló részletes programot is felvázol, hogy mit kellene tartalmaznia a majdani szaklapnak. Egyebek között fel kell mérni és ismertetnie kell a megye tanügyének állapotát, szorgalmazni kell a megyei tanügy magyarosodását, meg kell fogalmazni az újításokra vonatkozó javaslatokat, azaz korszerűsíteni kell az oktatást, hogy megszűnjenek az ellaposodáshoz vezető régi beidegződések, nyomon kell követni az iskolák közötti együttműködést, foglalkozni kell a tanügyben dolgozók társadalmi helyzetével, megítélésükkel s megbecsülésük körülményeivel is. Szem előtt kell tartani javadalmazásuk ügyét, valamint nyugdíjjogosultságuk körülményeit.

Ismertetnie kell az oktatásra vonatkozó törvényhatósági renket is, valamint tanulmányoznia kell mindazokat a törvényben megfogalmazott előírásokat, amelyek alapján az oktatás megvalósul.

Nagyon fontosnak tartják a program előterjesztői a szakmai jellegű írások közlését. A már megjelent tanügyi tárgyú művekről szóló tájékoztatást éppolyan szükségesnek vélik, mint az elméleti pedagógiai értekezések közzétételét, valamint az önálló történelmi, lélektani, erkölcstani és természettudományi tudományos fejtegetéseket.

Állandó rovat adna helyet a tanügyi híreknek, a szemlében pedig bemutatásra kerülhetnének más tanügyi lapokból kölcsönvett figyelemre méltó szakcikkek.

A javaslattevők véleménye az volt, hogy a szaklapnak kéthetenként kellene megjelennie: 1-jén és 15-én. Az előfizetés díját egy évre három forintban állapították meg.

A lapalapítással kapcsolatos tudósításban szerkesztőként Toncs Gusztáv gimnáziumi tanár neve szerepelt. A belső munkatársak nevét is feltüntette a hírközlő. Közöttük volt pl. Sziebenburger Károly ugyancsak a gimnáziumból, Piller György az állami tanítóképezdéből, valamint Völgyi Lajos, a kisdedóvó igazgatója.

Az elképzeléstől a megvalósulásig egy évnek kellett eltelnie. Szintén a Bácskai Ellenőr adta hírül 1885. szeptember 6-án, hogy napvilágot látott az immár Toncs Gusztáv szerkesztette Tanügyi Lapok Székely Simon kiadásában. A következő évben, március tájékán viszont arról olvashattunk a szabadkai társadalmi, közművelődési, szépirodalmi és közigazgatási közlönyben, hogy a nagyra becsült gimnáziumi tanár lemondott a szerkesztés felelősségteljes munkájáról, és azt kollegája, Balázs Imre vette át tőle. Közben egy választmányról is szó esik, amely úgymond átveszi majd a Tanügyi Lapokat. Mindazonáltal a szaklap egy év elteltével megszűnt.

Számos hátráltató körülménynek volt része e rövid életű, ám igen fontos lap megszűnésében. Csak néhányat emelnénk ki Dér Zoltán nyomán. A monográfus is megállapította: Toncs jóformán maga szerkesztette az egész lapot. A másik nagy nehézséget az okozta, hogy „a nyolcvanas évek Szabadkáján már nagyon is masszív volt” a sokszor hangoztatott érdektelenség. Hiába figyelt fel a kezdeményezésre mind a vidéki, mind a fővárosi sajtó, a „szabadelvűség jegyében” szerkesztett szaklap, mely „többször is elhatárolta magát a magyarosítás erőszakos formáitól, s a nemzetiségi és felekezeti torzsalkodást magától” idegennek tartotta. A Tanügyi Lapok ilyen irányultságának tehát nem kedveztek azok a korabeli helyi viszonyok, amelyek az akkori társadalom módosabb képviselőinek életvitelét jellemezték. A Széchenyi és az Eötvös képviselte haladást elősegítő iránymutatás erre az időre már a kiüresedett szólamok világába szorult, s ezzel párhuzamosan a remélt támogatottság is elmaradt. „Az intelligencia széles köreit mozgósító” társadalmi erő nem működött, a közben kitaposott, virtuális biztonságot nyújtó út pedig meddőségre volt ítélve.