home 2024. március 03., Kornélia napja
Online előfizetés
A dobos, aki jó ritmusban éli az életét
Szerda Zsófia
2024.02.13.
LXXIX. évf. 6. szám
A dobos, aki jó ritmusban éli az életét

Szerbiában nem sok hetvenéves dobos van, aki a mai napig aktívan zenél, Lakatos Mátyás ilyen. Zenészcsaládból származik, gyerekkora óta zene veszi körül, és mindig a dob érdekelte. Na meg a jazz, a latin zene, és persze a színház. A Pelivanba invitál, a törzshelyére.

* Hol találkoztatok először, te és a dob?

— Jártam zeneiskolába, de ott zongorázni tanultam hat évig, az alapszakot végeztem el, és vesztemre olyan tanárnőhöz kerültem, akinél akármit csináltam, mindig azt mondta rá: nem jó. Egy kicsit elvette a kedvem a zongorázástól, de egyébként is a dob volt a nagy szerelem már gyerekkorom óta. Édesapám és nagyapám prímás volt, nagybácsim nagybőgős. Szóval zenészcsalád a Lakatos dinasztia. A hegedű mellett nagyapámnak volt egy dobfelszerelése is, mindketten szerettek rajta játszani, amikor muzsikálni mentek, egymást váltogatták. S engem is ez érdekelt leginkább. Tizenhárom éves voltam, amikor megvették nekem az első dobfelszerelésem. Kintről lesték, hogyan reagálok. Én pedig bementem a szobába, néztem a dobot, és sírtam örömömben.


Portréfotó: A szerző felvétele

* Kitől tanultál dobolni?

— Abban az időben a zeneiskolában nem volt dob szak, külföldi iskolára pedig nem volt pénzük a szüleimnek. Édesapámnak kollégája volt Josip Kovač, Kornelije Kovač apja, együtt játszottak a filharmóniában. Josip a Mladostban tanította a zenész gyerekeket, mindenki hozzá járt. Nagyszerű ember volt az öreg, egy kicsit minden hangszeren tudott játszani. Nála kezdtem tanulni, majd egy fél év után azt mondta, Mátyás, én amit tudtam, azt megtanítottam neked. Eközben már elkezdtem a filharmóniában üstdobon játszani. Kottát már tudtam olvasni, hiszen megtanultam, de a technikája egészen más volt, mint a klasszikus dobnak. Szintén édesapám ismeretségi körének hála a Belgrádi Filharmónia üstdobosa, Žika Savić kezdett velem foglalkozni, aki az akkori Jugoszlávia egyik legjobb klasszikus zenei dobosa volt. Heti két-három alkalommal jártam hozzá egy éven keresztül. Aztán elkezdtem aktívan muzsikálni a Népszínházban.

* Hogyan kerültél a színház zenekarába?  

— Édesapám és a nagybácsim is ott muzsikált, kis koromtól kezdve ott lógtam a színházban. Néztem velük az előadásokat, ültünk a klubban. Akkoriban tizenöt-húsz tagú zenekara volt a színháznak, a zenekari árokban muzsikáltak, én ott ültem mindig lent a dobos mellett, és figyeltem, mit csinál. Amikor nyugdíjba kellett vonulnia, azt mondták, na, Mátyás, láttad elégszer az előadásokat, mostantól te dobolsz. Nagyon meg voltam ijedve, de mindenki biztatott. Beültem, és megtörtént a tűzkeresztség. Aztán ettől az idős dobostól átvettem a helyet a filharmóniában is, így tizenöt évig ott is muzsikáltam, csak számomra a klasszikus zene egy picit fárasztó, engem mindig a jazz érdekelt. Az az én világom.

* Gyerekkorodban milyen zene vett körül otthon?

— Otthon főleg operettek, slágerek, magyar nóta, cigány zene, széles volt a skála. Akkoriban Szabadkán rengeteg kávéház volt, és nagyon sok zenekar, melyek délután és este is muzsikáltak. Délután főleg komolyzenét, este pedig szórakoztató zenét. A mi házunkba is jöttek zenészek gyakorolni, nyolc-tíz tagú zenekar ült ott. A Hatodik Kör nevű városrészben laktunk, ahol akkoriban nagyon sok zenész élt, úgy is emlegették, hogy cigány utca. Ha délelőtt elsétáltál az ablakok alatt, akkor hol Mendelssohn szólt, hol egy operettrészlet, mindenki gyakorolta a sajátját. Esténkét a bolt előtt összejöttek a zenészek, s onnan ment mindenki a saját munkahelyére. Én nem válogattam, akármi jöhetett, népzene, operett, jazz, tánczene, bálok.

* Ki volt az első jazzelőadó, akit hallgattál?

— Stéphane Grappelli. A sors pedig úgy hozta, hogy összetalálkoztam Jovančić Miroslavval, aki szintén bolondja volt Grappellinek, a tokjában hordta az aláírt fényképet, melyet tőle kapott. Megalapítottuk a Subotički Jazz Quartetet: gitár, zongora, nagybőgő, dob és Mika hegedűn. Nagyon jól szólt, felléptünk az Újvidéki Jazznapokon is. De valamiért az életemben többször is megtörtént, hogy amikor éppen beindult volna egy zenekar, melyben játszottam, szétesett. Aztán 2016-ban hallottam, hogy Törökkanizsán egy zenekar dobost keres. Ez volt a The Baswing. Egy lány dobolt benne, aki eljött hozzám, hogy tanítgassam. Fél évvel később a gitáros feldobta az ötletet, miért ne lenne két dobosuk, ettől lesz különleges a zenekar. Így kerültem hozzájuk. Saját számokat játszottak, és velük jutottam el három alkalommal is a Nišville Jazz Festivalra, ahol már évek óta próbáltak fellépni. Mondtam nekik, lehet, rossz ajtókon kopogtattak. Felvettünk egy demólemezt, elküldtem a megfelelő embernek, és jött a felkérés. Persze nem a nagyszínpadra, ott a The Gipsy Kings és Al Di Meola zenélt, velük meg is ismerkedtünk, hallgattuk a koncertjüket. Az egy olyan élmény volt, amelyet nem felejtek el, amíg élek. Életem egyik csúcspontjának tartom, hogy egy ilyen fesztiválon felléphettem, ráadásul hatvanöt évesen. A karrierem végén sikerült feljutnom a csúcsra.

* Muskátlizenekarokban is sokáig muzsikáltál, a Második Félidő, a Tópartiak, az Őszi Rózsa, hogy csak néhányat említsek. Most pedig egy éve rendszeresen játszol a zentai Papuli étteremben. Ezt nem lehet megunni?

— Az én koromban már meg lehet, ötvenöt év után mindenbe bele lehet fáradni. De inkább az utazások a fárasztóak, s az, hogy néha öt órát is zenélünk. Az viszont éltet, hogy ott vannak a zenekartagok, akiket nagyon szeretek, s ott a közönség.

* Nyugdíjas vagy, de a Fekete Péter című előadásban még játszottál, játszol.

— Aki a színházzal egyszer megfertőződik, az soha nem tud szabadulni. Nagyon jólesett, hogy hívtak. Belebolondultam volna, ha nyugdíjasként a színház már nincs az életemben. Imádom az atmoszféráját, a próbafolyamatokat, még az idegeskedést is. Minden előadás egy új kihívás, nincs két egyforma est, nem tudod, mikor mi fog történni, mindenre fel kell készülni. 

* Melyik előadás volt még számodra különösen emlékezetes?

— Hú, rengeteg ilyen volt. Például a ’70-es évek vége felé a Liliomfi, melyet vagy százszor játszottunk. Virág Mihály rendezőnek pedig az volt a rögeszméje, hogy minden drámai előadásba kellett dob, hogy az effekteket élőben játssza, úgyhogy ott ültem a színpad mögött, és doboltam. Aztán már nem volt elég egy dobos, édesapám is jött, és felelgettünk egymásnak. Ristić korszakából is rengeteg történet van, a Siptár című előadását sosem felejtem. Koszovóról szólt, és szó szerint megjósolta, hogy mi fog történni. Tizenöten voltunk a zenekarban, jöttek még pluszban tanárok a zeneiskolából. Bejártuk a fél világot. Costa Ricában mi képviseltük Jugoszláviát. Amikor az embargó miatt alig lehetett utazni, mi repültünk. Mexikóban, Berlinben három heteket töltöttünk, 50 márkás napidíjakat kaptunk, feleségemnek és lányomnak olyan ruhákat hoztam, hogy elájultak. Olaszországban is sokat voltunk, s az országot is bejártuk.

* Ha választhatnál, kivel muzsikálnál együtt szívesen?

— Kurina Kornéllal mindig is szerettem volna, hátha egyszer sikerül. S ami álom marad, az a Gipsy Kings, melynek zenéje nagyon közel áll a szívemhez. Meg kell említenem Jugoszlávia egyik legjobb dobosát, Lazar Tošićot, aki egy kiváló zenész. Világszínvonal, amit csinál. Néhányszor találkoztam vele, egyszer, amikor már majdnem nyolcvanéves volt. Odamentem hozzá, s emlékezett rám. Egy vékony öregember volt, de a színpadon mintha kicserélték volna, új erőre kapott. Nagy példaképem. Ihletet adott, hogy ha az ember aktív, akkor nincs olyan, hogy öregkor.

* Ennyi év dobolás után kell még gyakorolnod?

— Most mondok neked valamit, amit lehet, el sem hiszel: én soha életemben nem gyakoroltam, mert annyit muzsikáltam, hogy külön gyakorolnom nem kellett. Próbákról koncertekre mentem, szóval végül is egész nap gyakoroltam. (Nevet.

* Mivel töltöd nyugdíjasként a hétköznapokat?

— Naponta 4—6 kilométert kerékpározom, aktívan pingpongozom a szabadkai B ligában, heti két tréning és egy meccs van. Rendszeresen járok preferánszozni, az Old Bikers motorosokkal főzünk, barátkozunk, szóval nem unatkozom. Én úgy voltam vele, hogy ha nyugdíjba megy az ember, akkor le kell foglalnia magát, mert sokan mindent abbahagynak, s akkor jönnek a betegségek. Aktívnak kell lenni, és nem megállni. Most innen a Mária Rádióba megyek a bálról nyilatkozni, onnan pedig Kerekes Sándor barátomhoz nézek be egy kis beszélgetésre s egy pálinkára.


 (Szalai Attila karikatúrája)

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..