Horváth Emma neve mára már fogalommá lett Szabadka művelt magyar közösségében. Több mint negyven éve tanítja anyanyelvünk tiszta, szép használatára, az emberi hang érzéki varázslatára, az ,,emberiség anyanyelvé''-re, a versmondásra, még szebben mondva: az ,,ékesszólás'-ra a kicsiket és a nagyokat. Sok mindent tudunk már a munkásságáról, díja, kitüntetése is sok van már, egyedül önmagáról, a maga életéről nemigen beszélt még a nagyközönségnek. Az 50 éves Életjel jubileuma és legújabb Magyar Életfa Díja kapcsán szólaltatjuk most meg magánemberként s úgy is mint a Csáth Géza Művészetbaráti Kör fő emberét.
* Kicsoda is hát Horváth Emma, milyenek a családi gyökerei?
- Édesapám vasúti tisztviselő, édesanyám háztartásbeli volt... Két igen különböző ember, akik jól kiegészítették egymást. Édesanyám nagyon öntörvényű, erős akaratú asszonyként szigorú fegyelmet tartott otthon, az apám nála sokkal ingatagabb, puhább benyomást keltett. De a nevelésünkben soha nem mondtak ellent egymásnak. Az anyai dédapám bunyevác disznókereskedő volt, aki azonban kiválóan beszélt magyarul, és mindkét lányát magyarhoz adta feleségül. Egy szabad gondolkodású, antiklerikális ember - abban az időben! -, a dédanyám pedig rettentően vallásos. És ők mégis szépen együtt tudtak élni. Akkora volt az egymás iránti tolerancia! Elmondok egy kis anekdotát róluk! Böjtidőben a dédapám hazaállított valami ínycsiklandó báránysülttel, mire a dédanyám megjegyezte, hogy pokolra fog jutni. Erre ő: ,,Ti samo i! Ja primam tvoj grih na me! (Te csak egyél! Én átvállalom magamra a bűnödet!) A nagyanyám kiváló előadókészséggel volt megáldva, és sokat mesélt nekünk, gyerekeknek a családról, imádtuk hallgatni, emlékszem, vittem magammal a sámlit, melléültem, és kérleltem: mamó, mesélj! És az élőszó varázsa felülmúlt mindent!
* Angol-francia szakos tanárként dolgozott s dolgozik még mindig, miért éppen ezt a hivatást választotta?
- Magyarra szerettem volna menni, de az újvidéki Magyar Tanszék akkor még nagyon friss volt. A bátyám, aki akkor a ljubljanai orvosi karon abszolvált, azt ajánlotta, menjek inkább Zágrábba, egy patinásabb karra. Hát így kerültem oda. Apám rögtön mondta: évismétlés nincs, különben azonnal jöhetek haza. Ma már magam is csodálkozom, hogy mertem belevágni. De hát a fiatal azt hiszi, ő mindenre képes. Angolból rossz alapjaim voltak, franciául meg egy kukkot sem tudtam. És olyan évfolyamtársakkal tanultam, akiknek a szülei diplomataként dolgoztak külföldön, bejárták a világot. Elképzelheti, milyen előtudásuk volt ezeknek a hallgatóknak. Amikor nagy kínkeservesen megkaptam a kettest, én, a gimnázium valamikori eminens diákja, madarat lehetett volna fogatni velem... A tanulmányaim közben egy évet Franciaországban töltöttem, mert azt tartottam, addig nem mehetek be az osztályba tanítani, amíg meg nem ismerem közvetlen közelről azt a népet, amelyiknek a nyelvét tanítom. Nem turistaként mentem, hanem dolgozni. Valaki azt mondta nekem: Emma, ez egy második egyetem! Valóban az volt. Sokat tanultam. És nemcsak nyelvet!
* Konkrétan mit?
- Ó! Kezdjük azzal, hogy: tűrni... Elviselni dolgokat. És nem megfutamodni. Mert sok nehézségen keresztülmentem én az életben... Megtanultam pontosnak, türelmesnek, fegyelmezettnek lenni, és önállósulni egy vadidegen környezetben. Háztartási alkalmazott, illetve ahogy ők tekintettek: családtag voltam egy 5-6 gyerekes családnál, s közben az egyetemen nyelvtant, fonetikát, művészettörténetet is hallgattam, és minden pénzemet az ország megismerésére költöttem. S közben úgy elsajátítottam a nyelvet, hogy vitatkozni is tudok rajta... Aztán az egyetem befejezése után két évig Londonban, majd Finnországban dolgoztam és tanultam.
* De úgy tudom, soha nem gondolt arra, hogy kint maradjon valahol. Milyennek látja az angolokat, a franciákat s a rokonainkat, a finneket?
- Valóban, mindenkor hazavágytam. Mert ez az én otthonom... A franciáknak rettenetesen szerettem a világos, árnyalt, választékos beszédjét és a logikus gondolkodásmódját. Ha valaki azt kérdezné viszont, hogy ha történetesen emigrálnom kellene, hova mennék, gondolkodás nélkül azt felelném: Angliába. Nagyon rezerváltak, kimértek, nehezen megközelíthetőek az angolok, mondhatja valaki. Igen, de nem is ütik bele az orrukat senki dolgába. Elmondok egy kis anekdotát róluk is: hogy megismerjük az országot, autóstoppal indultunk útnak jól felmálházva három barátnőmmel. Egy ötven év körüli úr megállt, és nagy lelki nyugalommal, szótlanul végignézte, hogyan pakoljuk be kisezernyi táskánkat a csomagtartójába. Amikor végeztünk, megszólalt. Ezt mondta: Nagyon örülök... Nagyon örülök, hogy a zongorát otthon hagyták...
A finneket azért szerettem meg, mert nagyon kedvesek, szolgálatkészek és a természetimádatuk vetekszik a japánokéval.
* Nagy pedagógusként ismert Horváth Emma. Hogy érzi, mire kellene megtanítani elsősorban az embereket?
- Elsősorban arra, hogy becsületesek legyenek, őszinték és toleránsak, próbálják megérteni a másikat. Akkor biztos, hogy miden vonalon kevesebb baj lenne a világon. A hazudozás, az valami szörnyű dolog.
* Gondolja, hogy ha az emberek többet foglalkoznának művészettel vagy Kosztolányi szerint az emberhez legméltóbb költészettel, akkor sokban változhatna a világ? Ön hogy került meghitt kapcsolatba a verssel?
- Tudja, van egy készség, egy hajlam az emberben bizonyos dolgok iránt. Aztán fontos a családi meg az iskolai nevelés is. Az édesanyám kicsi korunk óta énekelt nekünk és tanított verset mondani. Egy rendkívül finom lélek volt. Az óvodában szépen szavaltam, aztán az elemiben valahogy elsikkadt a tehetségem, a középiskolában viszont már versenyeket nyertem. Nagyon sokat köszönhetek Sturc Bélánénak, áldom haló poraiban is, aki tartotta bennem a hitet, hogy nekem éppen ezt kell csinálnom... A középiskolában valahogy azt tapasztaltam irodalomórán, hogy ezek az emberek, a művészek, írók, akik olyan gyönyörűségeket írtak le, nagyon sokat szenvedtek, és olyan kis kárpótlást kaptak ezért. Se nem olvassák, se nem szeretik, se nem értékelik eléggé őket. És elhatároztam, hogy egy napon - leszek, ami leszek, de - erre, a költészet népszerűsítésére teszem föl az életemet.
* Ha egy kisdiák odamegy Önhöz, azzal, hogy Emma néni, én verset szeretnék mondani, hogyan fogadja?
- Ha hiszi, ha nem, de én a negyven-egynéhány év alatt, amióta csinálom, még soha senkit el nem küldtem. A fő célom az, hogy a gyerekek megtanulják a szép magyar beszédet, és hogy örömet szerezzen nekik a versmondás. Az értelmes és szép közlést mindenki elsajátíthatja. Kellenek a generálisok, de a közkatonák is. Ha neki magának tetszik a vers, akkor örül neki és a sikernek is, amihez a hallgatóság elismerése juttatja. Valójában minden előadó-művészetnek, a színháznak is a fő feladata az örömszerzés kellene hogy legyen. Sok jó pedagógusra van szükség, aki segít a gyereknek kiválasztania azt a foglalkozást, amiben örömét leli, mert ha egy professzió rabszolgamunka, annál borzasztóbb nincs. Minden munkában ki lehet teljesedni, ha szeretjük azt, amit csinálunk. legyen akár cipész, akár kőműves, akár atomfizikus az ember.
* Vannak örök értékek, amelyeket ez a kor nem becsül meg eléggé, a haszonelvűség eluralkodott mindenen. Ön szerint miért van ez?
- Azért, mert nem úgy tekintenek az életre, mint egy vissza nem térő lehetőségre. Ezért elpocsékolják. Egyébként ha már valaki abban leli örömét, hogy halmozza a pénzt, legalább valami céllal tegye, és segítse a rászorulókat.
* Végezetül egy nagyon intim kérdés: saját családot nem gondolt alapítani soha?
- Én már nagyon fiatalon is úgy éreztem, hogy ha a hivatásomnak élek, nem fogok tudni családot alapítani. És nem volna lelkem, hogy első helyre tegyem a saját gyerekeimet. Boldog volnék, ha lennének saját gyerekeim, akiket én nevelek, de akkor az már egy műalkotás kellene legyen. Én úgy látom, hogy az egyik kizárja a másikat. Aztán meg: én nagyon nem hiszek a hűségben. És attól tartok, hogy sokat szenvedtem volna a házasságban. Az emberek általában nem becsülik a hűséget. És gondoltam, nem teszem ki magam egy ilyen perturbációnak. Minden létezésnek megvan a maga hátulütője, annak is, ha valaki családot alapít, annak is, ha nem. Én nem érzem magam egyedül...