Penovác Endre, Sinkovits Péter, Krnács Erika és Beszédes István a zentai könyvbemutatón

A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának a támogatásával, a zEtna Kiadó gondozásában jelent meg az idén Cs. Simon István Parlagmagány című, válogatott verseket tartalmazó kötete. Zentán olyan könyvbemutatót tartottak, amelyről a legfontosabb szereplő, a szerző hiányzott, ugyanis Cs. Simon István ismét kórházi kezelésre szorul. Jelen volt Sinkovits Péter, aki válogatta és szerkesztette az anyagot, továbbá Penovác Endre, a címoldal és az illusztrációk készítője, aki egy kiállítással is megajándékozta az érdeklődőket, valamint Beszédes István, a kiadó képviseletében. Az elhangzott verseket Krnács Erika előadóművész tolmácsolta.
A Híd-díjas szerzőnek eddig hat verseskötete került az olvasókhoz, ezekből, valamint a még publikálatlan munkáiból készült a válogatás, amely a minőség elvén túl most már a kitapintható súlypontok láttatásával is igyekszik eligazítani a még lezáratlan életmű iránt érdeklődő olvasót.
Sinkovits Péter elmondta, kedvvel és örömmel tett eleget a felkérésnek, hogy egy kötetnyi válogatást készítsen Cs. Simon István verseiből, annak a költőnek a költeményeiből, aki a földrajzilag is behatárolható közösségét megértőleg, mindenestül vállalja.
- Helyálló, hogy mindenekelőtt a Bánát költője, krónikása, habár ennek is van egy távolibb, elementáris archimedesi pontja, ez pedig Mostar, ahol a tanulmányait végezte. A kötet leendő olvasója számára ez talán nem egészen világos és egyértelmű, de az önmagában álló nyitóvers, a Vesztegzár, éppen erre hívná fel a figyelmet. Ebben Cs. Simon István Mostar személyiségformáló élményvilágának kontúrjait rajzolja meg, hogy aztán a vers közepén kissé szomorúnak tűnő meggyőződéssel hamarjában kijelentse: ,,de mégis sietve / visszatértem Bánát lapályaira'. Amit a záró részben végül szigorú tájnak minősít. A szülőtáj tehát Bánát Csókával, s még inkább a szinte már szimbólummá váló Terjánnal, felszántott szülőfalujával egyetemben - mondta a szerkesztő, aki kitért arra is, hogy a versekben a múlt homályából előbukkan a titokzatos pusztai asszony, Seruzád, Ajtony lánya, Zenóbia és a selyemkendője, a családi ősök vagy a tájleírásokba beszivárgó történelmi személyiségek. Rendkívüli érzékletességgel szól az öregekről, a magányról, mindez jelképszerűen domborítja ki a táj elhanyagoltságát, pusztulását, mulandóságát. A közéleti verseiben viszont a pontos megfigyelések és a találó észrevételek sorjáznak.
Penovác Endre Cs. Simon István borúlátásáról beszélt és arról, mennyire örült, amikor a verseket olvasva itt-ott egy-egy szín is megjelent. A muskátli, a bodza zöldje elegendő volt az egyensúly helyreállításához, a remény felbukkanásához. Fontosnak tartotta, hogy a könyvben a sok szürke között legyen egy színes rajz, és egy színes képet hozott a zentai kiállításra is.
Hózsa Éva Áthangolódások című tanulmányában, amelyet a kötet utószavaként olvashatunk, a következőket írja:
,,Nagy szükség van erre a Cs. Simon-versválogatásra, ahogyan a Sziromeső (1998) vagy az Ahol a part szakad című verseskötetekre (1999) is szükség volt, hiszen a szerzőt a mai befogadó inkább újságíróként, még inkább szülőfaluja és Észak-Bánát szociográfusaként tartja számon, holott az 1960-as években született itthoni lírikusok egy részének valamiféle mintát jelenthetett a Cs. Simon-féle poétika. (...) Elárverezett torontáli szülőfaluja megnevezett falu, és régiónk olvasói már jól megjegyezték a földrajzilag pontosan behatárolható, a befogadás szempontjából szinte hozzáférhetetlenül elsüllyedt, elszigetelt világot jelölő Terján nevet. (...) Terján és Észak-Bánát / Észak-Torontál mint földrajzilag lokalizált tér sokkal komplexebb, a kulturális jelentéseket is felerősítő, jelentéses tájjá hangolódik át. Az énre gyakorolt hatása, maga a táj- és színeltűnés (színek/helyi színek) dinamikája, az ,,egyhelyben' várakozás felismerése létfontosságú, ennélfogva a létezés egészére kiterjedő megértés felől definiálható: mindez ,,ölelés helyett öl'.
A csókaiak október 21-ére tervezik Cs. Simon István Parlagmagány című könyvének a bemutatóját, amelyen remélhetőleg a szerző is jelen lesz.

Égetés

Gazégetéskor
halottaimra gyújtották
a terjáni temetőt.

Sűrű, vörös
hőhullámokban
örvénylettek
a korhadó
mohásodó
keresztek.

Az égetés
üszkös sebe,
ótvara borong
a sírokon.

Mi lesz itt tavaszra?
Átvészeli-e?
És ha felejt is,
már csak füstvirágot
nyílhat az orgona.

Ha

Ha valami csoda folytán
világútlevéllel a zsebében
még egyszer Csókán járna
a titkok ezeregy életűnek
nevezett föltárója,
Móra,
már nem ismerne
az általa hosszú éveken át
ásatott Kremenyákra,
eltűnt a tűzkőhalom,
mint egy kósza felhő,
mert nem kell itt a múlt,
mert vérszegény a jelen
és kétséges a jövendő.