- Kenderesi Vilmos felvétele

åszülő diákoknak tartott közös osztályfőnöki órát Csőke Jolán tanító néni és Benedek Károly tanító bácsi június 7-én, a ludasi iskolában. Olyan határozottsággal vezették le az órát, mintha ma is eleven lurkók között töltenék a hétköznapjaikat. A vér nem válik vízzé, a pedagógus élete végéig pedagógus marad.
Több szempontból is rendhagyó volt ez az osztálytalálkozó. Néhányan ötven év elteltével látták egymást újra. Folytak is a találgatások, ki kicsoda. A tanítóknak is ismeretlenek voltak a megváltozott arcok. A nevekre viszont pontosan emlékeztek. Előjöttek a régi emlékek. Joli tanító néni színesen, élvezetesen, őszinte átérzéssel mesélte a fél évszázada történteket, a hajdan volt kis nebulók csínytevéseit. Pontosan tudta még a testvérek nevét is. A jelenlevők között is voltak testvérpárok szép számmal. A Varga lányok hasonlósága szembetűnő, le sem tagadhatnák a családi köteléket.
A találkozó azért sikerülhetett ilyen családiasra, mert Kenéz Juliska, a szervező, több generációt is meghívott. Mindenkit, aki 1956-tól 1964-ig Ludasra járt iskolába. 43-an jöttek el. Hat korosztály járt abban az időben egyszerre iskolába, délelőtt. Régen a gyerekek egy-két év korkülönbséggel születtek, így a nagyobbak a kisebbeket is vezették iskolába. Vigyáztak rájuk jó testvér módjára. És tanulták az életet, a szülői gondoskodást. Együtt jöttek-mentek, együtt voltak a szünetben, sőt órán is. A tanító pedig ismerte az egész családot. A Vas gyerekek közül hárman is jelen voltak a találkozón. Joli tanító néni elmesélte, hogyan vélte hibásnak az egyik Vas fiú házi feladatát. Az otthoni asztal területe kicsit nagyra sikeredett. Vitába szállt a fiúval, mígnem kiderült, az asztal tényleg nagy, hisz ők tizenhárman vannak testvérek. Ma is élnek mindnyájan.
A család, a gyerekek, az unokák volt a fő téma, a gyermekrajzokkal teli falak között, azon a vasárnap délelőttön. Sikerekről, munkáról alig esett szó. Hatvan év felé megváltoznak már az értékrendek. A hatgyermekes Kovács Ildikó tapsot érdemelt. Nagy Torma István is négy fiára és tíz unokájára büszke. A megjelentek, néhány kivétellel, az első házasságukban élnek, vagy abból özvegyültek meg. Ennek a korosztálynak, a falusi létben, ez a természetes.
A két pedagógus ajándékokon kívül sok elismerést, dicséretet kapott. A volt diákok meleg szavakkal emlékeztek tanítóik végtelen türelmére, szeretetére, toleranciájára. S akadt, aki a pofonra emlékezett, az indokoltra, helyénvalóra, nevelőre. Köszönet járt érte. Régen is voltak csintalan gyerekek, azokat is szerették, és nevelni próbálták a népi tanítók.
Szóba kerültek a matekórák küzdelmei. Addig nem vettek új anyagot, amíg mindegyik diák fel nem fogta az előzőt. Mert az alapokra meg kellett tanítani a falusi nebulókat. Nem a tanterv teljesítése volt az elsődleges szempont, hanem a tudás átadása. Kapáláskor, kukoricaszedéskor viszont elnéztek néhány nap hiányzást, vigyázni kellett otthon a kisebb testvérekre. A család boldogulása, összetartása legalább olyan fontos volt, mint az egyszeregy.
Az unokák gyér létszámát boncolgatva kiderült hogy a fiatalok ezzel érvelnek: ''Mire szüljek gyereket?”. Joli tanító néni gondolkodás nélkül rávágta: ''Szeretetre, gyerekeim, szeretetre!”
Mindkét pedagógus szívesen tanított Ludason. ''Öröm volt falusi gyerekekkel dolgozni. A Ludason eltöltött tíz év volt a legszebb időszak az életemben.” -- mondja Jolán. Az iskola épületében levő tanítói lakásban lakott, esténként néptáncot, színdarabokat próbált a gyerekekkel: a Sári bírót, a Zsuzsikát. ''A Harkai lánynak gyönyörű hangja volt”. Jó volt a kapcsolata a szülőkkel. Ott ültek a próbákon, készítették a jelmezeket.
Most csak ámult-bámult a felújított épület, a sportpálya, a játszótér látványán. Bezzeg az ötvenes-hatvanas években, méteres doronggal kellett betámasztani az ajtót, hogy ne fújjon be a szél. A folyosó is nyitott volt még. Hol volt akkor számítógép, ivóvíz-gép, tornaterem?! Viszont volt gyerek, sok gyerek. Akiket szeretni és tanítani kellett. Meg kirándulást szervezni, hogy világot lássanak. Mentek a szülők is. A Tanító néni mutatja a verseci kirándulás képeit. Alig fértek rá, annyian voltak.
Borsos Mária és Kakas Júlia kolleganőivel addig kilincseltek az illetékeseknél, mígnem sikerült elintézni, hogy óvodája is legyen a falunak. Összeírták a gyerekeket évekre előre, hogy bizonyítsák az intézmény létjogosultságát. Vizet vezettettek be, WC-t csináltattak. Amikor bementek a bebútorozott óvodahelyiségbe, lefeküdtek a szőnyegre, és úgy hemperegtek örömükben, mint a gyerekek. Tanító néni megható elégedettséggel nyugtázta, hogy nem volt hiába a kitartó küzdelem. Hisz az intézmény ma is működik, és szavaival élve: ''Gyönyörű!”
Ebéd után táncra perdült a társaság, Tanító néninek ma már nem kellett dirigálnia a csárdást, mint régen, hanem ő is beállt a körbe. A sarokban megbúvókat viszont megpirongatta. Az estébe nyúló nótázás mindenkinek örök emlék marad.
Kellenek az ilyen örömnapok, hogy ne vesszünk bele a hétköznapok szürkeségébe.

eréz