Millió-egy kérdéssel érkezem, aztán mégis ő kérdez: ki vagy, mi vagy, mi érdekel, mivel foglalkozol. És miután megtudta, hogy vallási szempontból érdekel az útja (s nem csak azért, mert lapunk vallási rovatába készül a cikk), a csókai Nagy Csongor máris ezen megközelítésből mesél az El Camino-zarándokútjáról. Merthogy túrázóként és turistaként is végig lehet menni a Szent Jakab-úton, hogy elérjünk Spanyolország Galícia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába, melynek a székesegyházában Szent Jakab apostol földi maradványait őrzik.

Nem csak a motivációt tekintve lehet több pontból elindulni, hanem fizikailag is, hiszen több útvonalon lehet megközelíteni — viszont az út fő része azonos. Egész Európát behálózzák a hivatalos Szent Jakab-utak, melyek egyik legkeletibb pontja Budapest, ahonnan egészen Santiagóig kagylókkal jelzett úton gyalogolhatnak a zarándokok. Beszélgetőtársam az Ibériai-félszigeten létező tizenhárom útvonal közül a 798 km-es Camino Francés, azaz francia út mellett döntött, melynek kezdőpontjához egy gyors felmondás és egy még gyorsabb csomagolás után érkezett, a krisztusi korba lépve, vagyis éppen a harmincharmadik életévét betöltve, miután húszéves korában szundi üzemmódba állította a felismerést, melyet ébredésnek neveznek a spirituális világban, amikor észrevesszük, hogy a világban van valami más is, több is, mint amit látunk, mint amit érzünk, hogy van egy nagyobb energiahatalom — nevezzük Istennek, teremtőnek, végtelennek —, és hogy nincs vége az életnek az énnél.

— Menedzserként dolgoztam Adán az Anteres bútorgyárban. Imádtam a munkám, ám éreztem, hogy szükségem van kilépni a mókuskerékből, abból, amiben benne vagyok, így áprilisban beadtam a felmondásom. Több fiatalemberrel találkoztam, hasonló korosztályból, hasonló élettörténettel, mint az enyém. A férfiaknál van egy ilyen szakasz, amikor a belső hang megszólítja őket — Jézus ebben az életkorban ment el negyven napra a sivatagba meditálni —, csak persze kérdés, hogy ki hogyan reagál rá: van, akinél nagyobb a zaj, és van, akinél csendesebb az elme. Úgy mondta nekem egy spanyol pap, hogy ez Szent Jakab meghívója. Persze a szüleim — nagyon szeretem és tiszteletem őket — megpróbáltak lebeszélni, mondván: menj el itthon a hegyekbe két hétre, és pihend ki magad alaposan, majd amikor látták, hogy eltökélt vagyok: legalább vigyél magaddal valakit, ne menj egyedül. Mégis egyedül vágtam neki, egyrészt azért, mert a barátaim, ismerőseim közül kinek ideje, kinek pénze, kinek késztetése, kinek pedig bátorsága nem volt velem tartani, másrészt a zarándokok egyedül járják meg az El Caminót. Néhány útszakasz erejéig csatlakozva ugyan egy-egy zarándoktestvérhez, részt véve egy-egy közösségi vacsorán, közös éneklésen, ám elkerülhetetlenül eljön a pillanat, körülbelül a tizedik nap után, amikor — ha túljutsz a testi-lelki mélyponton — önmagad, lényed útitársa leszel. Én testileg egyáltalán nem készültem fel az útra, június 13-án indultam, amikor nagyon-nagyon meleg volt, és eleinte csupán napi 5-7-10 kilométereket tettem meg. Nem voltam hozzászokva a gyalogláshoz, és nehéz volt a hátizsákom is, mert nagyon sok olyan cuccot vittem magammal, amelyre nem volt szükségem. Ugyebár azt ajánlják, hogy a testünk 10 százalékát érdemes hosszú távon a hátunkon cipelni, nekem ez 20-22 százalék volt, és ez nagymértékben megnehezítette az utazást. Két függőágyat vittem magammal: egyet azért, hogy ha kifáradok, bárhol pihenhessek, a másikat pedig, hogy aki ugyanúgy elfárad és pihenne, megtehesse.

Csongor gyönyörű történeteket mesélt egy francia fiúval és egy idős német bácsival megtett szakaszról, a valóban zarándokokat mindenben segítő és támogató helyiekről, megfelezett szállásdíjról, utcára kitett, 5 literes, flakonos ivóvízről, ajándékba vett narancsléről, közös zenélésről, boltok elé kiakasztott zacskóban levő kenyérről, a turistáktól és túrázóktól megmaradt ebédadagokról, energiaáramlásról, az adni és kapni öröméről.

— Egy útszakasz egy történet. A szép élményeket megosztottuk a többi zarándoktársunkkal, mert megtapasztaltuk, hogy mennyire jó adni és mennyire jó kapni. Mert legyen bármennyire is felszerelt az ember, nem tud annyira ügyesen készülni az útra, hogy mindig minden legyen nála, amire szüksége van. Az ember akaratlanul is megtapasztalja azt, hogy milyen a hiányérzet, milyen, amikor szüksége lenne valamire, hogy mekkora öröm ilyenkor kapni, és ugyanúgy azt is meg tudja tapasztalni, hogy milyen jó érzés adni. És ezek azok az energiák, amelyek visszaforognak mindenkinek. Engem semmiben nem változtatott meg a Camino, nem vett 180 fokos fordulatot az életem, viszont az életemnek minden ága egy kicsit vastagabb lett általa. Azt táplálta, hogy az az út a jó, amelyen járok, hogy így kell haladni. Erről kaptam tanúbizonyságot. Minden egyes lépése áldás volt.

És mesélt csodálatosan szép templomépületekről, függőágyban ébredéskor megpillantott tájról, 350 km-en át tartó síksági út unalmának az embert önmagára figyelésre kényszerítő kihívásáról, két hétig mész, és ugyanazt látod, mire figyelsz, elkezdesz befelé figyelni önmagadra, és megismerni önmagad. A célba érkezéskor kapott áldás könnyeket kicsaló erejéről, meghatottságról, könyvekről, filmekről, melyek az élet egyetlen fő kérdését kutatják. S arról is, hogy négyéves korában kezdett sakkozni, tizenhét-tizennyolc éves koráig megjárta a vajdasági, az országos és az Európa-bajnokságot, a magyarok világtalálkozójáról sakkozóként második helyezéssel tért vissza, s nem, egyáltalán nem fura, hogy most, miután visszatért az El Caminóról, s majdnem elfogadott egy svájci állásajánlatot, annál az embernél dolgozik, aki az édesapját megtanította sakkozni, aki pedig őt tanította sakkozni — merthogy az életben nincsenek véletlenek.

Csongor mindenkinek szívesen mesél személyesen. Mint tudjuk, nincs két egyforma pillanat, és nincs két egyforma ember sem, így egy leírás az utamról nem tudna mindenkihez egyformán szólni. Aki kíváncsi az El Camino Frances-tapasztalataimra, keressen fel bátran, elmesélek mindent, amire megvan bennem a válasz. A zarándoklatom előtt a közösségnek ajánlottam fel az utam, hogy amit itt megtanulok, az mindenki javát szolgálhassa. Köszönet és hála értetek és az útért.

Fotók: Nagy Csongor