Emlékezem, apánk kaszálta a gabona sorát,
Keresztbe raktuk a kéve búzát,
Fordultunk néhányat a búzás szekérrel,
Örültünk, ha nem volt baj a ráfos kerékkel.
(Részlet Szekeres István Gellért Emlékezem c. verséből)
Azok a magyar ajkú diákok (szám szerint 14-en), akik az 1979/80. tanévben fejezték be az óbecsei Közgazdasági Középiskola pénzügyi szakát, június 25-én, találkoztak, hogy megünnepeljék ezt a jubileumot. 25 évvel ezelőtt, huszonhat diáknak oszthatta ki a diplomát osztályfőnökük, Szekeres István Gellért. A sors szétszórta őket a közeli falvakba, városokba, de vannak olyan társaik, akik Ausztráliában, Svájcban, Németországban vagy Magyarországon kerestek boldogulást. Sajnos, ketten már soha többé nem ünnepelhetnek velük.
Az iskola előtt várták be egymást, és köszöntötték kitörő lelkesedéssel. - Ugye, nem is látszik rajtunk ez az utóbbi 25 év? - kérdezgették egymástól, és önmaguktól. Valóban, ahogyan osztályfőnökük fogalmazott: sem az évek, sem a körülöttük történő események súlya nem volt rajtuk látható. Talán azért, mert jellemben erősekké tette őket a nagybetűs Élet, de biztosan közrejátszott a viszontlátás fiatalító öröme is.
Amikor már mindenki megérkezett, bementek egykori iskolájuk hűvös, társalgóvá alakított pincéjébe. Megkezdődtek az élcelődések, pillanatok alatt eltűnt minden feszélyezettség, és felébredt egy új világ, amelyben, valamennyien, a régi, csak számukra ismert nyelven beszéltek.
Osztályfőnökük, Szekeres István Gellért, kellemes lezserséggel tartotta meg az osztályfőnöki órát. Szinte megfogható volt a levegőben az az érzés, amely összeköti őket, és mégis, az egyik oldalon ott ült a tanár, aki elvárta, hogy figyeljenek rá, és a másik oldalon a diák, aki az évek adta magabiztosságtól, a meghatódottságtól és boldogságtól fűtve egy kicsit lassabban, de igyekezett türelmesen kivárni a lehetőséget, hogy szót kaphasson. Előkerült a napló - az osztályzatok felolvasásától, közös megegyezéssel elálltak - és a tanár kérdezett. A diák felelt. A többiek súgtak, de főképpen élcelődtek.
Mint mondták, férjhez mentek, megnősültek, állást kaptak, cseréltek, vagy veszítettek, gyerekeik lettek (egy vagy négy - ez utóbbi tapsot érdemelt ki), de van közöttük olyan is, akit már nagymamaként tisztelnek. Volt, aki nem beszélt változásról, volt, aki ott fedezte fel, hogy van miért dicsekednie (gyermekei szép tanulmányi eredménye, felmérhetetlen boldogság), és volt, aki mókát fabrikált az elmúlt évekből kiragadott események mozaikkockáiból. Hozzá is tette: ,,Itt a sajtó embere, de azt, ami velem történt, nem meri megírni!' Íme a történet: Az adai lóversenyen megnyerte a főnyereményt, egy csodás versenylovat. A TV is közvetítette. Amikor másnap a jogosnak vélt nyereményért ment, közölték vele, hogy nem az ő szelvénye volt a nyerő, hanem valaki másé. Később tudta meg, hogy az a VALAKI a lóverseny főszponzora volt.
Az osztályfőnök sem maradt adós a beszámolóval. Fiairól, menyeiről, unokáiról mesélt boldogan fénylő szemmel. Aztán a kérdésekre válaszolva bevallotta, hogy a bélyeggyűjtésre nemigen talál már időt, hogy még mindig ír, prózát és verset, önmagának és a lapokba. Diákjait meg is lepte egy-egy verssel.
Az osztályfőnöki óra után, kimentek a temetőbe, hogy elhunyt osztálytársaik sírjára elhelyezzék a kegyelet virágait.
A nem-hivatalos részt az Átriumban tartották.
A végén elhangzott a legfontosabb ígéret: ezek után sűrűbben fognak találkozni, és az időpontot a külföldön élő társaik szabadidejétől teszik majd függővé.