Pontosan 110 évvel ezelőtt nagy nap virradt Szabadkára. Ekkor adták át a városházát, valamint Palics jellegzetes épületegyüttesét: a víztornyot, a Vigadót, a női fürdőt, a zenepavilont és az emlékkutat. Szabadka történetének egyik legjelentősebb napja 1912. szeptember 15-e, ekkor vált ugyanis a város olyanná, amilyennek ma is szeretjük és ismerjük.
A századforduló előtti Szabadka látképét a mai járókelők szinte alig ismernék fel. Igaz, a város néhány jellegzetes épülete már állt, mint például az 1779-ben épült Szent Teréz-székesegyház vagy az 1854-ben elkészült Népszínház, de a mai városképet kirajzoló jellegzetes épületek csupán az 1900-as évek elején jöttek létre. A többi közt a gimnázium 1900-ban, a zsinagóga 1902-ben, a zsidó hitközség épülete 1904-ben, Raichle Ferenc családi palotája és bérpalotája 1904-ben, a mellettük álló Sonnenberg-palota 1910-ben, a Szabadkavidéki Kereskedelmi Bank palotája 1907-ben, a Magyar Általános Hitelbank palotája 1912-ben és a városi múzeumnak helyet adó Dömötör Miksa-palota 1906-ban. A polgáriasodó és egyre inkább fejlődő város közigazgatása pedig kinőtte az 1828-ban épített, korábbi városházát, melyet nyolcvan év alatt az idő vasfoga egyébként is kikezdett.
Az új városháza megépítése ennek ellenére korántsem volt zökkenőmentes, dr. Bíró Károly akkori polgármester azonban sikerre vitte az ügyet. Létrehozta a városházaalapot, és értékesítette az addig hasznavehetetlen, nem jövedelmező homokföldeket. Ekkor híresült el az a mondása, mely szerint az új városháza homokból fog épülni, de nem homokon. Az új városházát végül 1908-ban kezdték felhúzni a budapesti építészpáros, Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján, a korábbi városháza, a mellette lévő régi gimnázium és számos más lebontott épület helyén. A munkálatok két évig tartottak, majd az épületet további két évig díszítették a szecesszió magyaros stílusjegyeivel.
A kilencszáz cölöpön álló épület alapterülete akkora, mint egy focipálya, a tornya 76 méter magas, 100 szobája és 999 ablaka van. Átadásának alkalmából határozatot fogadtak el, melynek szövegét örök érvényű útmutatásnak szánták az építtetők. „Áldozunk a Magasságbelinek oltárán. Leróni kívántuk gyermeki hálánkat az Isteni Gondviselés iránt, hogy bajtól, veszélytől óva e várost, a fejlődés útján vezette s ezen ünnepnapot szerencsésen megérni engedte. És buzgón fohászkodunk, hogy kegyelmének jeleit a jövőben sem vonja meg tőlünk. E teremben az első szavunk az elismerésé és a köszöneté. Azok irányában, akik a város ezen régi óhaját a megvalósulásra sikerrel előkészítették. Azok irányában, akik ihletett lélekkel, szorgos munkával hő vágyunkat művészi kivitelben megvalósították. Emeltettük ezen monumentális székházat, hogy nagyságával méltón jelképezze a várost. Művészi pompájával polgárai áldozatkészségének s a szép iránti szeretetének tanúbizonysága legyen. Magasba törő íveivel pedig törekvéseinek irányát mutassa. Állandó és méltó otthont akartunk nyújtani gyűléseinknek, ahova nem hatolhat be hétköznapi lárma és piaci zaj. Amelynek dísze a lelkeket felfelé ragadja és megihleti a közérdek szolgálatában. Méltó kereteket kívántunk adni e nagy város fejlődő közigazgatásának és él bennünk a remény, hogy akikbe bizalmunkat helyeztük, e kereteket betölteni fogják. Szolgálni fogják lelkesedéssel e város érdekeit. Gyámolítói lesznek mindenkor a hozzájuk fordulóknak. Hogy ha a legszerényebb polgár is kopogtatni fog e díszes ajtókon, azt ne remegő kézzel, de abban a biztos tudatban tegye, hogy mögöttük mindenhol jóbarátra talál. Építettünk hajlékot a modern haladásnak. De tudva, hogy igazi haladás másként nem lehetséges, úgy akarjuk, hogy megmaradjanak s a jövőben is óva legyenek a régi alapok: istenfélelem, királyhűség és hazaszeretet! Áthatva e pillanat történelmi jelentőségétől, amikor a székházat rendeltetésének ezennel átadjuk, erős bennünk a meggyőződés, hogy a megnyitott kapukon keresztül, e falak közül állandóan sugározni fog a szabadságszeretetnek, az egymás megbecsülésének, a szép és jó iránti lelkesedésnek s az előrehaladás utáni olthatatlan vágynak mindent átfogó, egyesítő ereje, amely a fejlődés utján tovább fogja vinni e várost s boldoguláshoz juttatja minden lakóját.”
Legyen ez az épület a maga hatalmas méreteivel hírnöke a város nagyságának és egyre növekvő erejének — mondta az épület felavatásának ünnepén megtartott beszédében dr. Bíró Károly, aki a jeles alkalomra megjelentetett kiadványban így fogalmazott: „Városunk büszkesége, szépséges székházunk! Magyaros arculatoddal, égbe nyúló tornyoddal légy hirdetője időtlen időkig Szabadka város derék polgársága buzgó hazaszeretetének, nemes áldozatkészségének és duzzadó erejének; állj sokáig, hogy a késő utókorban is tanúságot tehess arról hogy városunk naggyá fejlődéséért ez a nemzedék is teljesítette kötelességét.”
Ebben a kiadványban Lányi Géza Viktor a Városházavatás című írásában a következőket írja: „Áll tehát a mesék palotája, a munka palotája. S az ünnepi krónikusnak akaratlanul is eszébe ötlik most az a kifogás, ami a tervezgetés idején merült fel, hogy a milliókat emésztő díszes épület fölösleges fényűzés. Luxuscikk. Nem tudom, érveltek-e azzal a nagy mű elkészítői, amit most mondani akarok, de bátran és azt hiszem, hatásosan érvelhettek volna: Az új, a tündöklő, a nagy városházára szükség van, mert arra hivatott, hogy megteremtse a szabadkai lokálpatriotizmust. […] A piactéren emelkedő hatalmas palota megadta végre Szabadkának a város jelleget. Úgyis, mint dísz, úgyis, mint nevezetesség, központja lesz a Szabadkához fűződő köztudatnak. Méltán hivatkozhatunk rá, mint unikumra, mint kultúrképességünknek, jövőbe vetett bizodalmunknak saját erőnkből emelt monumentumára.”
S valóban, a századforduló idején megalkotott épületek, majd pedig a város jelképévé vált közigazgatási palota kiemelte Szabadkát a szürke mezővárosok sorából. Szabadkaiként így már volt mire büszkének lenni. Viszont a 110 évvel ezelőtti szeptember 15-e nem csupán a városháza miatt volt emlékezetes. A díszes vendégsereg villamossal Palicsra ment, ahol átadták a víztorony, a Vigadó, a női fürdő, a zenepavilon és az emlékkút alkotta szecessziós épületegyüttest, melyet szintén a budapesti építészpáros álmodott meg, csakúgy mint a 120 éves zsinagógát, a zsidó hitközség épületét vagy a Szabadkavidéki Kereskedelmi Bank palotáját. Mindezek valóban megalapozták a szabadkai lokálpatriotizmust, továbbá halhatatlanná tették Komor Marcell és Jakab Dezső, valamint dr. Bíró Károly emlékét. Komor és Jakab tiszteletére már korábban mellszobrokat állítottak a városháza melletti parkban, dr. Bíró Károly, aki 1902 és 1918 között állt Szabadka élén, 2021-ben kapott egész alakos szobrot a főtéren.
A 110 éves városházáról azt is el kell mondani, hogy az impériumváltás után eltávolították róla a magyar állami szimbólumokat. A Róth Miksa budapesti műhelyében készült csodálatos üvegablakok, melyek a magyar történelem kiemelkedő alakjait ábrázolják, évekig a pincében porosodtak, majd felújításuk és eredeti helyükre való visszahelyezésük után évekig voltak függönnyel eltakarva.
A városházán legutóbb harminc évvel ezelőtt végeztek jelentősebb állagmegőrző munkálatokat, az épület jelenleg felújításra szorul. A város önkormányzata az idei költségvetéséből meg is rendelte a felújításhoz szükséges tervdokumentációt. Úgy tervezik, hogy a munkálatokkal évről évre, homlokzatról homlokzatra haladnak majd. Az idei kerek évforduló napján viszont megkezdődik dr. Bíró Károly polgármester egykori, Radić fivérek utcai házának a renoválása, melyet a tervek szerint még az idén be is fejeznek.
Fényképezte: Apró József