Szokása szerint felhívott a valamikori autóbuszkalauz Vukašin és felesége, Zora, akiknek a gyerekeivel együtt játszott naponta a fiam, s akik vigyáztak rá, ha mi elfoglaltak voltunk, s akiktől tökéletesen megtanult szerbül. (Ők meg néhány szót őtőle magyarul.) És felhívott annak a jobboldali szomszédunknak, dr. Sremčevnek a családja is, akinek felesége mindig kitárta nekem a szívét, ha valami gondja volt, s aki halála előtt engem követelt a lányától, hogy még egyszer, utoljára megöleljen. (Mondjam most azt, hogy a magyar szomszédjaimmal azóta sem váltottam egyetlenegy szót sem?! Talán az én hibám is...) Nem volt olyan slava, olyan születésnap, amelyen ne lettünk volna jelen. A kilencvenes évek elején, amikor már oly fenyegetővé vált a helyzet, hogy nem lehetett tudni pontosan, mivé fajulnak a dolgok, megfogadtuk egymásnak: bárki kerül is uralomra, bármelyik hatalom következik is majd, mi megvédelmezzük egymást, bárhogyan is.

A fiam magyar iskolába járt, a Petőfi Sándorba, s a magyarokon kívül mindenféle más nemzetiségű barátja volt. A vasútállomás környéki hatalmas tömbházakból iskola után csak úgy tódultak ki a játszótérre a szerb, a horvát, muzulmán, albán s a magyar gyerekek, együtt fociztak, bicajoztak, együtt jártak a Dunára, s jaj!, egyszer együtt dobáltak meg kővel — csak úgy virtusból! — egy mellettük elsuhanó szerelvényt. (Lett is belőle nagy haddelhadd, mi szülők is be lettünk idézve a rendőrségre, de senkinek eszébe sem jutott nemzetiségi vizekre terelni a dolgokat.)

Aztán egyszer csak azzal jött haza a gyerek, hogy „képzeld, a szerbek az iskolaudvaron azt kiabálták: ajde da tučemo Mađare!” A Duna utcában meg azt kérdezték valakik tőlük, amikor magyarul társalogtak, hogy „vidi bre, kakav je taj jezik?!” „Mađarski” — vágták rá a legénykék a legnagyobb természetességgel. Mire ők: „Nema više mađarski!”

No, akkor hazaköltöztünk Szabadkára. Nem(csak) ezért. S jó volt az utcán, a boltban, az orvosnál, a színházban, az intézményekben folyamatosan hallani az anyanyelvemet. Nagyszerű volt érezni az anyanyelvű kultúra nyújtotta pihe-puha otthonosságot! Múltak az évek, s egyszer csak azt vettem észre, hogy én már szinte csak magyarokkal beszélgetek, csak magyar újságokat, könyveket olvasok, magyar rádió- és tévéadásokat hallgatok, nézek, magyar rendezvényekre járok... Noha itt élek, ahol élek. És hogy hiányzik valami az életemből, ami valaha megvolt. Valami többlet, valami más, valami érdekes, ami azelőtt úgy meg tudta színesíteni a szürke hétköznapokat: a szerb és a horvát szomszédok gibanicája, prisnaca, az albánok alvéja, a Dél-Szerbiából érkezett rezesbandák újév napi csinnadrattája a tömbházak előtt, Slavka néni kedves megszólítása, a: „Komšinice, sunce moje!”

A háború megtette a magáét az emberi lelkekben. A lehangoló valóság elől magunkba és a magunk etnikumába zárkóztunk mindahányan. Hiányzik az a szellemi közeg, amely kerek egésszé, színesebbé tette az életünket. Most újra rádöbbentem erre a szabadkai horvátok és bunyevácok szép ünnepén, a Veliko prelón, melybe szinte véletlenszerűen csöppentem bele. Micsoda szép és emberi mulatság volt!

Mélyre raktározott, fényes gyerekkori emlékek szakadtak fel bennem a bunyevác népdalokat hallgatva, eszembe jutott bunyevác rokonunk, a vézna Máró néni, aki mindig gyönyörűen megkötött fejkendőt viselt, s év végén rendre megjelent nálunk matericát és ocát köszönteni, ilyenkor egy pohár bor mellett kieresztve kristálytiszta hangját, eldalolta azt, hogy „Mi smo Bunjevci, mi smo Bunjevci, vrela je naša krv”... meg a „Kolo igra, tamburica svirá”-t, és kézen fogva bennünket, gyerekeket, suhogó brokát népviseletében cifrázta a kólót, mi tapsoltunk örömünkben, aztán meg együtt jártuk a csárdást, s énekeltük Kálmán Imre operettdalait...

Hogy ne szaporítsam tovább a szót: egy rokonszenves ismeretlen házaspár mellé kerültünk a több száz személyt vendégül látó Veliko prelón. Néhány bemutatkozó mondat után — mintha összebeszéltünk volna — arról kezdtünk társalogni, milyen kár, hogy felhagytunk egymás rendezvényeinek a látogatásával. (Mert hiába meresztgettem a szemem, sehol egy magyar, de egy szerb ismerőst sem láttam! Ha voltak is, nagyon kevesen.) Hagytuk magunkat megtéveszteni a háború vámszedői által. Egyre lazábbá váltak, majd megszakadtak a velünk együtt élő más nemzetiségű polgártársainkkal való személyes kapcsolataink, eltűnt lassan a szolidaritás és az együttérzés, mely a közös társadalom vérkeringésébe kapcsol bennünket. A távolságtartás, az intimitás hiánya pedig tovább gerjeszti a mesterségesen előhívott belső feszültségeket. Hódi Sándor írja egy tanulmányában: „Az etnikai jelleg közvetlen társas kapcsolatokban ritkán szolgáltat okot félreértésre. A névtelen, személytelen kapcsolatok szintjén viszont gyakran megtörténik, hogy egyik fél nagyobb ’vadászterület’-re tart igényt, több jogot szeretne magának, mint amit hajlandó engedélyezni a másiknak. Ilyen nagyfokú önzés és elvakultság a személyes kapcsolatok szintjén elképzelhetetlen. Az ismerősség, a személyes kapcsolatok legfontosabb összetevője: a bizalom és a kölcsönösség az, ami kizárja egymás ’vadászterület’-ének a megsértését.”

Nyitni volna jó újra egymás felé, hiszen évszázadok óta együtt élünk mi itt. Összetartozunk. Nyitnunk kellene, mindenekelőtt a személyes kapcsolatok szintjén. Felelősek vagyunk egymás sorsáért. Meg kellene állítani a romlást. Együtt. Úgy könnyebb. Segítsünk egymásnak élni!