Miénk itt a tér? Vagy kié?

Miénk itt a tér? Vagy kié?

A Tünet Együttes vendégszereplése Szabadkán — Régen a nagyszüleink szívesen ültek ki a kapu elé a kispadra, hogy szemügyre vegyék a járókelőket. Talán egy kicsit ki is beszélték őket, de a lényeg, hogy szerették megfigyelni a körülöttük élő embereket és a körülöttük történő dolgokat.



Aztán ez a nagy rohanásban valahogy elmúlt. Kinek van manapság ideje órák hosszát a kispadon üldögélni? Senkinek. Kukkolni még mindig szeretünk, de azt jobb online csinálni, álnéven, teljes titokban, arc nélkül.  A budapesti Tünet Együttes a legújabb előadásában éppen ezt villantja fel előttünk, erre irányítja rá a figyelmünket. Arra ösztönöz, hogy álljunk meg egy pillanatra, és nézzük meg az embereket, a tereket. Ők Budapesten a régi Moszkva, jelenleg Széll Kálmán teret figyelték meg, mely a város egyik legforgalmasabb helye. Villamos- és metróvonalak futnak itt össze, autóbuszról lehet lepattanni, és gyalog menni tovább a dolgunkra.

A Tünet Együttes nem ismeretlen a szabadkai közönség számára, több előadással is vendégszerepelt már a Kosztolányi Dezső Színházban, s általában nagy sikerrel játszotta mindet. A csapat tagjai minden előadás előtt beavató színházi foglalkozásokat is tartottak a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium diákjainak, ezzel is közelebb hozva hozzájuk a kortárs színházat és természetesen a Tünet Együttes munkáját, módszereit, majd az előadások után a tanulók beszélgetésen vehettek részt, melyen megtárgyalták a látottakat.

Ezúttal a társulat a Közhely című darabot hozta el, melyet Ardai Petra rendezett. Az előadás elején elhangzó mondatok egyikében halljuk, hogy addig fogják figyelni a Széll Kálmán (a legendás Moszkva) teret, amíg valami közük nem lesz hozzá. Egyfajta önkeresés is kirajzolódik tehát, amit tudtunkra is adnak, majd később folyamatosan jelennek meg önvallomások, emlékezések, szösszenetek, lényegtelennek tűnő, ám az egyén számára mégis lényeges pillanatok. Ezeket mesélik el a színpadon, sok történet befejezetlen marad, illetve hogy pontosan fogalmazzak: nem jutunk el a „poénig”.


A szerző felvételei

Egyetlen kivétel van csupán, Cuhorka Emese és Szász Dániel közös jelenete, mely egyúttal az egyik leghangsúlyosabb része az előadásnak, amikor is elmesélik az első ovis/kisiskolás szerelmet, s utána ezt a szerelmi „harcot” látjuk táncban is kifejezve. Emesén és Dánielen kívül Szabó Réka, Gőz István, Valencia James és Varga Vince olyan karaktereket jelenítenek meg, amelyek mindenki számára ismerősek, az egész tér életre kel előttünk, embertípusok váltakoznak, szobrok ugranak le a talapzatukról, hosszabb-rövidebb dialógusok is kialakulnak, a szereplők saját és mások előítéletével próbálnak megvívni egy meglehetősen esélytelen harcot, viszont az apró jelenetek mindegyikét csak felvillantva látjuk, megoldásokat nem adnak a gondokra, csak megmutatják a kérdést, és talán mindenki tudja a választ is.

A szituációkban a közönség is magára ismerhet, és talán éppen az kacag a leghangosabban egy rasszista „poénon”, aki maga is hasonlóképpen viselkedett volna. A Budapestre oly jellemző hajléktalanok is szerves és visszatérő szereplői az előadásnak, illetve a rövid szoknyás, magas sarkút viselő lányok, a pszichopaták, a magányosan álldogálók ugyanúgy „teret hódítanak”. Aztán a tér kifutóvá válik, a családtagok következnek, megjelennek az automaták, melyek megdicsérnek, megpihenhetsz náluk, lejátsszák a kedvenc számod, megölelnek. Ezek az automaták maguk az előadók, és a végén mosolyogva invitálják a közönséget a színtérre, hisz mint mondják: nem kell félni, ez most ingyen van! Sokan húzódoznak, mások végigpróbálják az „emberautomatákat”. Az előadás műfaji meghatározása „életdiszkó”, mely fogalom pontosan magában foglalja azokat az ismétlődő ritmusképleteket, együtt-táncolásokat a sok-sok ismeretlennel és ismeretlen között, amelyeket nap mint nap eljárunk. Csak még nem tanultuk meg élvezni, ezért a diszkó parkettjén egyelőre savanyú arccal táncolunk a Saturday Night Feverre, és nem merünk belenézni a körülöttünk táncolók szemébe, mert nem is ismerjük őket. De hiszen a diszkó közös. Egy diszkóban lötyögünk.

Kép galéria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Mozgás és mozgatás
Múzsaidéző
Facebook

Támogatóink