Történelmi megállapodás!? Na és akkor mi van? Mindenki tudta, hogy ez lesz a vége, csupán idő kérdése volt. Az igazság az, hogy a koszovói kérdés körülbelül annyira érdekel, mint például a tádzsikisztáni választások.
Az utóbbi, kicsivel több mint egy évtizedben minden valamirevaló szerb politikus foglalkozott Koszovóval. Az ország polgárai Koszovóval keltek, Koszovóval feküdtek. A Hágával való együttműködés után ez a kérdés foglalkoztatta folyamatosan a közvéleményt. A külső szemlélőnek kissé olybá tűnik, hogy az ország honatyáinak nem volt idejük mással is foglalkozni, és azért tartunk most ott, ahol tartunk. Elég csak az afrikai méreteket öltő munkanélküliségre gondolni. (A hivatalos adatok szerint márciusban újabb 2000 ember került az utcára.) A régióban nálunk a legmagasabbak az élelmiszerárak, és itt a legalacsonyabbak a fizetések. Folyamatos létbizonytalanságban élünk, nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap.

Hiába a Koszovóval való megegyezés, az erről szóló dokumentum  aláírása, azt hiszem, a történetnek ezzel még nincs vége. Politikusaink tulajdonképpen a saját csapdájukba estek bele. Az elmúlt egy évtizedben — de már korábban is — a különböző populista szónoklatokkal, mítoszkreáló történészekkel olyan közhangulatot teremtettek, amelyben most egyeseknek nagyon nehéz lesz lenyelniük a keserű pirulát. A helyzet iróniája az, hogy azok zárnák le a vitát, akik annak idején elkezdték. A szereplők pedig  — egy-két kivétellel — ugyanazok. Talán így kellett ennek történnie.

Azt gondolom, hogy vagyunk néhányan, akiknek réges-rég betelt a pohár. Vagyunk néhányan, akiket a koszovói kérdés helyett sokkal inkább az érdekel, hogy holnap meglesz-e még a munkahelyünk vagy a tető a fejünk fölött, azzal törődünk elsősorban, hogy miből fizetjük ki a számlákat, a bankhitelünket, a gyerek óvodáját vagy az iskoláztatását, s hogy megkapjuk-e idejében a nyugdíjunkat. Engem sokkal jobban foglalkoztat még az is, hogy az országot elhagyni szándékozó ismerősömnek, barátomnak mi biztatót tudok mondani. — Ne menj, meglátod, jobb lesz! Találsz munkát, családot alapíthatsz, biztonságban felnevelheted gyermekeidet! — mondogatom, mondogatjuk idestova 23 éve, pedig mi magunk sem hisszük el szavainkat, hisz azok, akik elmentek, és valahogy feltalálták magukat, eszük águkban sincs hazajönni. Még akkor se, ha csak mosogatnak valahol egy étteremben, vagy ételt hordanak ki, esetleg gyerekekre vigyáznak, a honvágy ellenére sincs szándékukban hazajönni, mert a biztonság érzése felbecsülhetetlen. Akinek van ugyanis munkája, az nem retteg a holnaptól.

Idehaza, sokan vannak, akiknek elegük van a szűnni nem akaró parasztvakításból. Nem kell nekünk a „Farma” meg a „világraszóló” sportsikerek, a „političke afere”-k meg a koszovói kérdés. A népámítás, a manipuláció, az állandó ellenségkép-keresés helyett valami más kellene. Valami kézzelfogható, olyasmi, ami miatt érdemes itthon maradni.

Persze, ha ismerjük a mostani politikai szereplőket, és tudjuk, hogy eddig mit tettek le az asztalra, akkor sajnos túl sokat nem remélhetünk. Mintha törvényszerűen csak az ötlettelenek, a hozzá nem értők, a felelőtlenek kormányozhatnák ezt az országot.