''Mindenki egyformán törődik otthona és az állam ügyeivel, s bármilyen elfoglaltsága van is, nem kevésbé tájékozott a közügyekben sem. Mert mi vagyunk az egyetlenek, akik a közélettel szemben teljesen közönyös embert nem visszahúzódónak, hanem semmirevalónak tartjuk...'' (THUKÜDIDÉSZ: A peloponnészoszi háború. Budapest, Osiris, 1999. 138.)
Már az ókori görögök is tudták, hogy mekkora felelőssége van az embernek, az egyszerű polgárnak. Egy görög átlagember kötelességének érezte a közügyekben való részvételt, és nemcsak hogy részt vett benne, megszokásból, hanem aktív résztvevője is volt, vitatkozott, érvelt, kiállt az álláspontjáért és a meggyőződéséért. Mi magunk döntünk és tanácskozunk ügyeinkben - írja Thuküdidész, aki szerint nincs nagyobb bűn a közömbösségnél.
A görögöknek igazuk volt abban, hogy élni kell az alapvető jogokkal, köztük a választójoggal, de vajon az egyén mennyire hagyatkozik saját belátására akkor, amikor dönt? Döntünk, de minek alapján, és vajon mi döntünk-e, vagy esetleg valaki más? Igaz, rajtunk múlik, hogy kinek hiszünk, az igazság azonban relatív. Például ha egy nézet folytonos vita tárgya, akkor az emberek elkezdenek hinni benne, függetlenül attól, hogy igaz-e vagy hamis. Ebből a szempontból igencsak nagy bajban vagyunk mi, átlagpolgárok. Hiszen a nagy gondolkodók több ezer éves kutatás után sem tudtak egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy mi az igazság (természetesen filozófiai értelemben), és miről ismerhető fel. Vajon akkor nekünk ez hogyan sikerülhet? ''Hitték, hogy a boldogság titka a szabadság, a szabadság titka pedig a bátorság (...), a jog arra, hogy úgy gondolkodj, ahogyan akarsz, és azt mondhasd, amit gondolsz - ez elengedhetetlen az igazság felderítéséhez és terjesztéséhez a közéletben.” Vagyis az igazsághoz vezető út akkor járható, ha az emberek szabadon kinyilváníthatják a véleményüket, azt, amire gondolnak. Az igazság meg szólás- és sajtószabadság kéz a kézben jár. (Az ENSZ május 3-át a nemzetközi sajtószabadság napjává nyilvánította.)
Sokan dicsőítik ezt a mostani kort, a XXI. századot - mondván, hogy az ember előtt tulajdonképpen semmi sem lehetetlen, és ha jók a képességei, bármit elérhet, sőt bármit mondhat. Persze, a vélemény szabad kinyilvánításáról, szólás- és sajtószabadságról demokráciákban lehet beszélni. Ha demokrácia, akkor pedig választások, hiszen a rendszer így működik. És ha választások, akkor pedig kampány, pártpropaganda, és ilyenkor a sajtóra jókora nyomás nehezedik, hiszen politikai egyensúly és egyenlő bánásmód a kívánatos. Persze, a sajtószabadság sohasem lehet abszolút, hiszen a kampánycsend (másutt ismeretlen a fogalom, nem is csoda, hiszen betarthatatlan) idején tilosak bizonyos megnyilvánulások.
A rádió- és tévéműsorok meg a sajtó megmondja, mit gondoljunk, kire voksoljunk. Ebből a nézőpontból pedig már nem is olyan biztos, hogy saját belátásunk alapján döntünk. Kampány idején a politikusok, a választás jelöltjei fűt-fát ígérgetnek, holott az ''ígérem” szónak a nyelvészek állítása szerint nincs semmiféle igazságtartalma, hiszen az egy jövőbeli cselekvéshez kötődik, és nem a valóságot írja le. Ennek ellenére a pártok, hogy minél több szavazatot bezsebeljenek, jobb életet, magasabb életszínvonalat, új munkahelyeket, EU-csatlakozást, 100 milliárd eurós befektetéseket ígérnek. Hát eddig mire vártak? - kérdezhetné bárki.
Számomra egyértelmű a dolog: mindenkit az eddig elvégzett teljesítménye alapján ítélek meg. És emlékszem még arra, hogy kik próbálták a nagyapámat megbélyegezni, háborús bűnösnek nyilvánítani, de arra is emlékszem, hogy kik voltak azok, akik ténylegesen kiálltak a vajdasági magyarokért, a tartományért. Május 6-án újra választások, újra választunk. Próbálnak megtéveszteni, meggyőzni bennünket, de sokan vagyunk, akik nem hiszünk az ígéreteknek. Nem hiszünk, mert láttuk, mire képesek az ígérgetők. És van még egy előnyünk: mi meggyőződésből szavazunk.