• A kormányok mikor fordulnak a Nemzetközi Valutaalaphoz?

— A Nemzetközi Valutaalap utolsó védővonal, utolsó mentsvár az országnak, a hozzá való fordulás egyfajta kényszerhelyzetről árulkodik. Többnyire azok a kormányok élnek az IMF hitelével, amelyek nem tudják finanszírozni a lejáró kölcsöneiket. Ez az alaphelyzet. De van egy másik eset is, amikor az adott országnak nincs semmi gondja, mégis él ezzel a hitellehetőséggel. Ez sajnos nem a magyar, és nem is a szerbiai vagy a görögországi eset.

• Az IMF pénzét mire lehet használni?

— A valutaalapi pénzeket lényegében a devizatartalékba helyezik, tehát nem lehet befektetni vagy elkölteni. A pénz azért van ott, hogy ha felmerülne a nemfizetésnek a réme, akkor a szokásos hitelezők megnyugodhassanak. Ez egy biztosíték arra, hogy mindig legyen annyi pénz a kasszában, amennyi az éppen lejáró kölcsön kifizetéséhez szükséges. A pénzeknek a lehívása és elhasználása a valutaalap szoros ellenőrzése alatt történik, ezért van az, hogy a nemzeti kormányok kétlelkűek. Egyrészt örülnek neki, hogy megfizethető áron juthatnak hozzá a kölcsönhöz, másrészt ezek a pénzek mindig feltételesek, pont az ellenőrzések miatt. Az a gyakorlat, hogy a valutaalap delegációja kéthavonta ellenőrzi, vajon az adott ország mire használta a hitelt, és az ígéreteket betartja-e. A kölcsön bizonyos értelemben kényszerzubbony is a kormánynak.

• A valutaalap mindig ugyanazokkal a feltételekkel hitelez?

— Az a korábbi személyes tapasztalatom, hogy amikor azzal érvel egy ország, hogy az ő helyzete speciális, a körülmények másak, és az általában használt megoldások nem alkalmazhatóak — ez az IMF-et nem hatjak meg.

Később a valutaalapnak ez a hozzáállása változott. A megállapodás úgy születik, hogy amikor a kormány az IMF-hez fordul, akkor egy szándéklevelet állít össze, amelyben vázolja a gondjait, kitér rá, hogy milyen okból kér támogatást, és mit tud ígérni. Ezek az ígéretek gazdaságpolitikai ígéretek. Persze a hitelfeltétel mindig véleményes dolog. Hogy mit tart megemészthetőnek az érintett társadalom és annak kormánya, az minden esetben változhat.

• Ezek szerint az IMF beleszól a hitelt igénylő ország belpolitikájába?

— Például ha azt javasolja a valutaalap, hogy az adóalapot szélesíteni kell, és mondjuk a kormány a minimálbér után fizetett járulékokat növeli, akkor kétségtelen, hogy ennek a lépésnek belpolitikai következményei lehetnek. Egyúttal ha a nemzeti kormányoknak valamilyen népszerűtlen intézkedést kell tenniük — saját kezdeményezésre vagy a hitelezők nyomására —, akkor természetesen nem haboznak tudatosítani az emberekben, hogy ezt a valutaalap kéri. A kormányok rájátszanak az IMF-re, egyfajta felelősségáthárításról van szó. Emiatt nem szokták szeretni a valutaalapot, holott valószínűleg akkor is ugyanazokat a lépéseket, vagy hasonlóakat kellene megtenni, ha az alap nem létezne.

• Miért kevésbé kockázatos hitelt igényelni az IMF-től, mint a nemzetközi tőkepiac szereplőitől?

— A legtöbb esetben az adott országnak nincs választási lehetősége. Például amikor Görögországban kiderült, hogy mekkora a baj, mennyire el van adósodva, akkor az ország hiába bocsátott ki euróalapú államkötvényeket, senkinek sem kellettek. A nemzetközi tőkepiac nagyon változékony, és magasabb kamatokat kínál.

• A volt szocialista országok szinte mindegyike átélt valamilyen gazdasági válságot, többször fordultak valamelyik nemzetközi hitelezőhöz. Mit nem csinálnak jól?

— Például Magyarország és Szerbia gazdasági szerkezete több szempontból is nagyon hasonló. A nehézipar túlsúlya és a versenyképes termékek hiánya jellemezte, valamint egy olyan társadalombiztosítási, társadalom-jóléti rendszer, amely arra épült, hogy a legtöbb ember dolgozik, hozzájárul az értékteremtéshez. Amikor a piaci viszonyok átalakultak, akkor a vállalatok nagyon nagy hányada ment csődbe, és sok munkahely veszett oda. A magyarországi eset annyiban más, hogy mi Szerbiához képest korábban kerültünk be az OECD-be (Organisation for Economic Cooperation and Development, azaz Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet), a NATO-ba, az Európai Unióba és azokba a szervezetekbe, amelyek elméletileg a nyugati típusú intézményi feltételeket formálják. A magyar, a cseh vagy a román gazdaságnak most már az a nagy előnye, hogy európai típusú intézményeket fejlesztett ki, Szerbia azonban még nem.

A szerb közgazdászokat egyébként jónak tartom, és az intézkedések jelentős részéhez nem kellene külső segítség. A nehézségeket a szerb szakemberek jól látják, a kérdés az, hogy vajon van-e elég elszántság a reformok végrehajtásához.