Dr. Göncz Lajos az újvidéki Bölcsészettudományi Kar Pszichológia Tanszékének alapítója. Nyugalmazott egyetemi tanár. Az MTA köztestületének külső, a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagja. 2012-ben a Vajdasági Művelődési Intézet a multikulturalizmus és az interkulturalizmus terjesztéséért kifejtett tevékenységét Kultúra érme díjjal jutalmazta. A Magyar Tudományos Akadémia pedig az idén Arany János-életműdíjat adományozott neki a pszicho- és szociolingvisztika terén végzett eredményes tudományos munkásságáért.
• Lendva, Zenta, a montenegrói Nikšić, Zágráb, Topolya, Újvidék... hogy csak életének fontosabb állomásait említsem. Ezek a multikulturális települések ébresztették fel önben a kutatói vágyat, hogy pszicholingvisztikával is foglalkozzon?
— Valahol, a tudat alatt minden bizonnyal az a kultúrsokk is munkálkodott, amelyet korai gyermekkoromban éltem át. Tudniillik én nem magyar tannyelvű iskolába kezdtem járni. A második világháború után édesapám Montenegróba került. A zentai malmot, ahol dolgozott, leszerelték, és munkásaival együtt egy Spuž nevű kicsinyke faluba vitték. Anyám és én egy idő után csatlakoztunk apámhoz. Beírattak elsőbe. Amikor elérkezett a félév, a tanító behívatta az anyámat, és azt mondta, küldjön haza Zentára. Fél éve koptattam már az iskolapadot, de még egy mukkot sem mondtam. Aztán kb. egy hónappal később váratlanul, egyik napról a másikra megszólaltam. Leesett a palavessző, és valamelyik gyerek lehajolt, hogy felvegye, én pedig ráordítottam: „Ostavi, to je moje!” Ettől a perctől kezdve beindult nálam a beszéd. Két évig itt tanultam, majd még kettőt Nikšićben töltöttem, ahová édesapámat áthelyezték. Ő összesen huszonöt évet dolgozott Montenegróban.
• Édesapja megtanult szerbül?
— Sohasem. Hatalmas szókincse volt ugyan, de nyelvtanilag soha nem tudta helyesen kifejezni magát. Viszonylag későn került egy új nyelvi közegbe, s már nem tudta pótolni ezt a hátrányt.
• Mindig csodálkoztam azon, vajon miért nem tud egy szerb megtanulni magyarul, amikor évekig magyar közösségben él...
— Noam Chomsky, a generatív grammatika megteremtője azt állítja, hogy a nyelvsajátítás — ő ezt nyelvelsajátító készüléknek nevezte el — erőteljes örökletes adottság, amely már elég szerény nyelvi hatásokra is aktivizálódik. A gyerek ötéves koráig a nyelvtudását egészen az úgynevezett nyelvi kompetenciáig (felkészültségnek fordítható magyarul) felfejlesztheti — bármely nyelv hatásának legyen is kitéve. Ötéves koráig leszűri annak a nyelvnek a működési szabályait, amelyben szocializálódik, még akkor is, ha csak töredékes nyelvi hatások érik. A korának megfelelő szókinccsel ugyan, de pontosan használja a nyelvre jellemző grammatikai szerkezeteket, szabályokat.
• Ezért van az, hogy a pszichológusok, akárcsak a tanár úr is, elsősorban azt javasolja a szülőknek, hogy a gyerekeket anyanyelvi óvodába, iskolába írassák be?
— Hogyha a gyereket már a családban az anyanyelvén szocializálták — és ugye minden nyelvhez kultúra is kapcsolódik —, akkor az iskolában ezt kellene tovább pallérozni, mivel a beszédkészség fejlődése öt-hat éves korban még nem fejeződött be. A gyereknek a nyelvi regiszterek egy magasabb szintjét kell elsajátítania, és igen, ezért hangsúlyozzuk, hogy amíg csak lehet, a gyerek anyanyelvén tanuljon az iskolában. Ha ugyanis hétéves korában netán más tannyelvű iskolába íratják (ahol nem az ő családi nyelve a domináns nyelv), akkor a családi nyelv ösztönzése a szűkebb környezetre hárul, az iskola pedig elkezdi fejleszteni azt a másik nyelvet — ám hétéves késéssel! Mi történik? Az első nyelv ösztönzése megszakad, a másik nyelv tanulása pedig a többi gyerekhez viszonyítva hétéves késéssel indul. A gyereknek azok a diákok lesznek az összehasonlítási csoport, akik az iskola tanítási nyelvében szocializálódtak születésüktől fogva. Amíg a gyerek át nem áll az iskolában favorizált nyelvre és kultúrára, addig nem tud azon a szinten teljesíteni, amelyre adottságai feljogosítanák. Lehetnek kristálytiszta gondolatai, de azokat nem tudja verbalizálni. Ekkor alakul ki a kettős félnyelvűség.
• A nyelvvesztésnek súlyos következményei is lehetnek, melyekről nagyon kevés szülő tud...
— Az, hogy a magyar szülő szerb iskolába íratva gyerekét feláldozza a családi nyelvet, már önmagában nagy veszteség. A szülő azt hiszi, hogy gyereke így majd gyorsabban felkapaszkodik a szamárlétrán. Ez butaság. Ha a gyerek nagyon jó adottságú, így is, úgy is érvényesülni fog. Ha meg szerényebb képességű, akkor a szerb iskolában sem fog jól teljesíteni. A szülőktől pedig elidegenedik, mert már nincsenek azonos hullámhosszon. A gyerekben más értékrendszer alakul ki, amelyet az iskola a világ legtermészetesebb módján belesulykol. A gyerek elveszti azokat az érzelmi szálakat, amelyekre addig támaszkodott. Nem fog sehova sem tartozni. Mert a nyelvnek tulajdonképpen az identitásformálásban van a legnagyobb szerepe. A gyökértelenségérzés a Trianon után leszakadt magyar peremvidékek közül Vajdaságban és a Muravidéken a legerőteljesebb. Ez tehát nem csak nyelvi kérdés.
• A kétnyelvűségnek van pozitív és negatív oldala is...
— A környezetnyelv elsajátításában a környezetnek is nagyon nagy szerepe van. A lakosság összetételét figyelembe véve a környezetnyelvet másképp kellene oktatni Zentán és Újvidéken. Zentán a szerbet a közvetlen napi érintkezés során alig használják. Ezért mondják, hogy ott idegen nyelvként kellene oktatni. De mindez már Újvidékre nem vonatkoztatható. Ha a tizenhárom-tizennégy éves serdülő gyerek azt látja, hogy „nekem kötelességem a te nyelvedet tanulni, de neked nem kell az én nyelvemet beszélned”, akkor előbb-utóbb megfogalmazódik benne a kérdés, miért van ez így. Mindez ellenállást szül benne, s itt kezdődik a gyűlölet meg a nacionalizmus. A nyelveket valamilyen módon egyenrangúsítani kellene, meg kell szüntetni, hogy van többségi meg kisebbségi nyelv. Az a kifejezés, hogy kisebbségi nyelv különben is a politika által kreált fogalom. Helyesen: nem domináns helyzetben lévő csoport, a többségben levők pedig a domináns csoport. Egy oktatási rendszerben a nem domináns csoport oktatása mindössze egy alrendszer. Akkor nincs diszkrimináció, amikor az alrendszer ugyanolyan szabályrendszer szerint működik, mint az egész rendszer.
