Ez a mi világunk

Ez a mi világunk

Tavaly, Papp György nyelvészprofesszor és néprajzkutató halálának ötödik évfordulóján a munkássága iránti tiszteletből emlékkonferenciát szervezett a Kiss Lajos Néprajzi Társaság és a magyarkanizsai önkormányzat. A rendezvény az idén a községnapi eseménysorozat részeként folytatódott.

Az emlékkonferencia ötletgazdája, Klamár Zoltán néprajzkutató lapunknak elmondta, azért kezdeményezte a találkozót, mert valamikor maga is rendszeresen részt vett a Papp György nevéhez fűződő szociográfiai műhely munkájában.

— Az első összejövetelünk róla szólt, a hozzá és a tevékenységéhez köthető embereket hívtuk meg, de már akkor felvetődött, hogy a tanácskozást rendszeresíteni kellene. Most, miután az önkormányzat is beépítette a községnapi rendezvények sorába, már nem vagyunk kizárólag a Kiss Lajos Néprajzi Társaság esetleges pályázati pénzeire utalva.

Úgy gondolom, az itt elhangzó előadások megérdemlik, hogy könyv formában is megjelenjenek. Felvetettem azt az ötletet is, hogy Papp György, aki jeles embere volt a vajdasági magyarságnak, azon belül pedig a szűkebb pátriájának — rajongásig szerette ezt a várost, és sokat tett érte —, mindenképpen megérdemelne Magyarkanizsán egy utcanevet. Ezzel beemelhetnénk őt a köztudatba, hiszen azzal, hogy egy ember távozik az élők sorából, egyrészt hiátust hagy maga után, másrészt viszont elég gyorsan elfelejtik. Hogy ezt megakadályozzuk, annak az egyik módja, hogy földrajzi névvé váljon, annál is inkább, mert ő maga a földrajzi nevek nagy kutatója volt.

Az idén a magyarkanizsai József Attila Könyvtárban A mi világunk — Az eltemethetetlen múlt címmel tartották meg a II. Papp György Szociográfiai Emlékkonferenciát.

Az esemény Papp György professzor sírjának megkoszorúzásával kezdődött, majd Szőke Anna, a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöke köszöntötte a jelenlévőket. A program során Silling István Vándorélet. Egy nyugat-bácskai magyar család bomlása és vándorélete címmel adott elő, Klamár Zoltán „Ha tudtam volna, hogy kilukajtitok a ház elejit…” címmel egy XX. századi élettörténet szociografikus elemeiről értekezett, Szőke Anna pedig egy kishegyesi szegény ember élettörténetéről számolt be. A fogyatkozó, az eltűnés peremére sodródott kis települések (Surján, Ustorka, Kanizsamonostor) voltak a témái Tóthné Glemba Klárának, Kovács Máriának és Beszédes Valériának. Kónya Sándor A vadász és lánya című ballada vajdasági változatait hasonlította össze, Örsi Julianna a református lelkészcsaládok mintaadásáról, Kornechy László a vajdasági magyar oktatás helyzetéről beszélt.

Megindító, de egyúttal elgondolkodtató történetet hallottunk az idős bácsiról, aki haláláig ragaszkodott a régi otthonához; a faluról, ahol már csak két-három gyermek van az iskolában, és a viszonylag jó állapotban lévő játszótéren nincs, aki a libikóka másik oldalára üljön; a templomról, melyet a település lakosai egyheti napszámból építettek fel.

A kisember és a történelem

Szőke Anna arra világított rá, hogy ezen a konferencián a néprajzi szociográfia került előtérbe, mert úgy ítélték meg, többet kellene foglalkozniuk az emberi sorsokkal.

— Példaként mondom el, hogy Dudás Károly kiválóan műveli az irodalmi szociográfiát, mi viszont inkább a történelem szempontjából vizsgáljuk az emberi sorsokat. Arra vagyunk kíváncsiak, hogyan éli meg a kisember a történelmi fordulópontokat. A tagságot ösztönöztem ugyan, hogy foglalkozzon ezzel a témával, de mégis kellemesen meglepődtem, amikor erre a tanácskozásra kilenc előadást jelentettek be. A helytörténészek mindig ragaszkodnak a pontos tényfeltáráshoz, a néprajz is leíró jellegű, de hogy egy ember hogyan élt meg egy bizonyos időszakot, az a néprajzi szociográfiára tartozik. Ennek Féja Géza volt az egyik elindítója, amikor a Viharsarok című művében a cselédek és a béresek sorsát hozta nyilvánosságra — ráadásul egy olyan korszakban, amikor erről még nem is volt tanácsos sem beszélni, sem írni. A néprajzi szociográfia, mivel nem csak, illetve nem elsősorban levéltári kutatáson alapul, sokkal életszerűbb. Engem nagyon leköt, függetlenül attól, hogy más területeken is sok kutatást végzek. Szeretem meghallgatni az emberi sorsokat, elmélázni azon, milyen nehéz volt a korábbi nemzedékeknek. Nem mondom, hogy nekünk most jó, de régen másként volt rossz.

Szőke Anna beavatott abba is, hogy a Kiss Lajos Néprajzi Társaságnak az idén már megjelent egy kiadványa, mely a fiatal néprajzkutatók 2013. évi összejövetelén elhangzottakat tartalmazza, emellett az olvasók hamarosan kézbe vehetik a tavalyi nemzetközi konferencia előadásaiból szerkesztett kötetet is.

Silling Istvántól egy rövid összegzést kértem, vagyis arra voltam kíváncsi, mi szűrhető le az előadásokból:


A szerző fotói

— Az egyéni sorsok vizsgálata során a néprajzkutatók általában a szegény emberek életét veszik alapul, és ezzel folytatják a magyarországi néprajzosok által korábban felvetett kérdések sorát. Manapság a kis települések élete is divatos téma, mert sajnos elég sok falu van eltűnőben, kihalófélben. Ezúttal bánáti vagy Tisza menti helyszínekről hallottunk, de ugyanez jellemző Nyugat-Bácskára is. Én sugallnám, hogy nem kötelező csak a szegény emberekkel foglalkozni, és nem szükséges mindig pesszimista hangnemben értekezni, hiszen ugyanígy lehetne vizsgálni a valamikori gyárosok unokáinak életét — érdekes kérdés, hogyan alakult a család sorsa a vagyon eltulajdonítása után — vagy az egykori nemesek leszármazottjainak történetét.

A tavalyi Papp György-emlékkonferencia anyaga egyébként a Híd folyóirat idei márciusi számában jelent meg. A mostani összejövetelt Magyarkanizsa önkormányzata és a Szekeres László Alapítvány támogatta.


Kattintson az alábbi képre, és olvassa el a szerző adatlapját is:
Tóth Lívia

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Tuvalu, avagy a süllyedés poétikája
Irodalom
Olvasunk?
Irodalom
Facebook

Támogatóink