Kimagasló produkciók, csordultig telt nézősorok és szinte minden előadás után vastaps jellemezte az idei Desiré Central Station nemzetközi regionális kortárs színházi fesztivált. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház november 29-e és december 5-e között sorrendben hatodik alkalommal megtartott rendezvénysorozata a Dead or Alive (Élve vagy halva) alcímet viselte.
Fotó: Mészáros Csaba
Három előadással érkezett a budapesti Szkéné Színház, mely a független színtársulatok befogadó intézményeként jelentős alternatív színházi központtá lett az elmúlt években. A Vádli Alkalmi Színházi Társulás — FÜGE Paul Foster I. Erzsébet című darabjával érkezett a fesztiválra. A Szikszai Rémusz rendezésében bemutatott előadás a modern kori Anglia megteremtőjének — és egyúttal történelmének egyik legellentmondásosabb alakjának — állít emléket. A drámaíró a színház a színházban technikáját alkalmazta, így az előadás duplán mutat rá a korra, melyben játszódik, egyrészt az előadásban levő előadáson, másrészt az előadásban játszó társulat sorsán keresztül. Míg az egyik pillanatban nevetünk a finom irónián, az önmagukban is beszédes kosztümökön, a zenés, táncos elemekkel tarkított, ízig-vérig szórakoztató darabon, addig a másik pillanatban a derűt felváltja a rideg valóság. A hatalom vezényszavára haptákba kényszerülő társulatot nézve óhatatlanul is a mai magyar alternatív színházak hányatott sorsát látjuk a szemünk előtt. Végül a múzsáknak, a művészet ihletőinek sem marad más lehetőségük, mint visszavonulni, elnémulni, és várni egy új, számukra is jobb (élhetőbb?) korszak kezdetét.
Fotó: Dusa Gábor
Ugyancsak a Szkéné produkciója volt a Forte Társulat által előadott, Horváth Csaba rendezésében és koreografálásával készített A nagy füzet című Agota Kristof-darab. A történet arról szól, miként veszi fel a harcot egy kegyetlen, álnok és hazug világgal szemben egy ikerpár, mely nem akar többé sem testi, sem lelki fájdalmat, szenvedést érezni. A két gyerek inkább önmagát kínozza, csak hogy elfásultságában ne érje több bántalom. A darab zsenialitása, hogy szinte minden díszletet, kelléket tésztával és zöldségekkel — krumplival, tökkel, póréhagymával, lila káposztával — helyettesítettek, az pedig már a szereplők géniusza, hogy az elsőtől az utolsó képig/szóig/hangig hiteles volt az előadás. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon — amire csakis a művészet képes —, miközben a történetben éppen az elidegenítés érzékeltetése volt a cél, a befogadóban mégis egyre erősebbre fonódhatott az empátia, a szeretet, a kötődés érzése. A december 2-ai produkciókkal csavaros, elgondolkodtató, morálisan is felemelő előadások élményével gazdagodhattak a Desiré nézői.
Fotó: Vlatko Csocsorovszki
Elsősorban Macedónia aktuális szociális, közéleti és kulturális helyzetére reflektál a bitolai Narodenteatar Bitola színház által, Urbán András rendezésében színpadra állított produkció, a Hamletgép, mely Heiner Müller drámája, valamint a dramaturg és a színészek szerzői szövegei nyomán készült. A darabban a shakespeare-i hősök (Hamlet, Ophelia) kilépnek szerepükből, és a rendező elgondolása szerint, illetve az improvizációs munkafolyamat eredményeként új szituációkban új értelmet adnak karakterüknek. A közismert élettörténetek új megvilágításba való helyezése akár egészen más olvasatot is adhat a mindenkori hősök és antihősök helyzetéről, ez azonban mindenképpen egy nyitottabb szemléletmódot kíván.
Fotó: Mészáros Csaba
A Szkéné Színház produkciója volt Pintér Béla és Társulata Titkaink című előadása is. A darab, ahogyan azt a — Szabadkán visszatérő vendégnek számító — rendezőtől már megszokhattuk, sajátos humorral, (ön)iróniával, keserédes, fanyar módon reflektál arra a világra, amelyben létrejött. Ebben az esetben a hetvenes évekig nyúl vissza a cselekmény. Bemutatja az akkori fiatalság alternatív, önszerveződő életét, kultúráját; azt, hogy miként próbál(na) felülemelkedni a magyar ifjúság a rendszerben való gondolkodáson, történjen az a táncházmozgalmon vagy a radikálisabb, szamizdatnyomtatáson, terjesztésen keresztül; egyszersmind azt is, hogy hogyan hiúsít meg a hatalom — eszközeiben sem válogatva — minden számára veszélyesnek vélt próbálkozást. Úgy is mondhatnánk, a Titkaink című darab főszerepében emberi sorsokat, családi drámákat, tragédiákat láthatunk, a rendező szerepében pedig — ahogyan oly sokszor és azóta is — a hatalom tetszeleg. Izgalmas kísérlet ez arra, hogy a magyar társadalom tiszta vizet öntsön a pohárba.
Fotó: Hichem Dahes
Különleges testnyelvet használt a brüsszeli Compagnie Thor a Koktélok – kortárs kabaré című előadásban, melynek koreográfusa Thierry Smits volt. A tánc- és színművészek sajátosan interpretált momentumokat ragadtak meg, olyanokat, amelyek körül az életünk forog. Ilyenek például a találkozások, a művészetek és a szerelmek, az előadás egyszersmind sajátosan emeli fel a hangját az abortusz, a globális felmelegedés és az elanyagiasodó világ egyre szélesedő társadalmi gondja ellen is. Ahogyan a koktélok között, úgy ezek között a jelenetek között is volt édesebb, keserűbb, különleges, szokatlan és egészen meglepő. Az azonban biztos, hogy nem fukarkodtak a fűszerezéssel, melynek legfőbb összetevője az irónia a kor iránt, melyben élünk. De ettől vált igazán fogyaszthatóvá, a közönség kétségkívül a hatása alá került, és valószínűleg még sokáig mosolygott, vagy talán hangosan fel is nevetett a fel-felvillanó színpadi képek hatására.
Fotó: Molnár Edvárd
Az idei fesztivált a zágrábi Montažstroj társulata Borut Šeparović Hol a forradalom, barmok? című produkciójával zárta. A darab a szerzői jogok megsértése miatt betiltott MČŽPC című előadás szerkesztett felvételéről szóló produkció. A betiltott darabot egy előadói csoport, a Kis Emberek Kara alkotta, vagyis olyan emberek — öregek, leszbikusok, munkások, szerbek, nők, feketék —, akik a horvát társadalomban jogfosztottá váltak, és a darabban énekkel tiltakoztak az őket ért igazságtalanság és az elharapózó fasizmus ellen. A csoport alkotásairól általában elmondható, hogy az etikai szempontok megelőzik az esztétikai aspektust, így ebben az esetben is kíméletlenül őszinte az a kép, amelyet a rendező a valóságról fest. A reflexióként készült végeredmény pedig egy dinamikus, vérforraló előadás, mely a cenzúra által megcsonkított kontextus és a kontextussá vált öncenzúra közötti feszültség állapotában jött létre. És noha a rendező mindig azt a társadalmi közeget mutatja be, amelyben maga az előadás létrejött, annak mondandóját a közönség Szabadkán is határozottan értékelte.
Mindamellett, hogy persze mindig szeretjük a Desiré Fesztivált, most valahogy különösen jót tett a városnak ez a november végi, december eleji színházi megmozdulás. Jó volt látni, hogy milyen az, amikor a francia vagy a brüsszeli társulatnak valóban nincs más gondja, csak az általuk készített produkció esztétikai érteke, amikor nem fertőzi aggodalom, félelem, szorongás a művészi munkát. De kellett ez a szemle ahhoz is, hogy jobban megértsük a független magyar színházak/társulatok helyzetét, ahogyan kellettek a macedón és a horvát előadások is ahhoz, hogy felrázzanak bennünket, a gondolkodásunkat. A színház világa minderre lehetőséget ad. A színpadon, ha kellő alázattal állnak hozzá, valamennyiszer megszületik a csoda, mi pedig — a fesztivál révén — részesei lehetünk ennek a csodának. Köszönjük, Desiré!
Olvassa el Gyurkovics Virág visszapillantásának első részét is!