Az ötödik dimenzió árnyékában

Az ötödik dimenzió árnyékában

Néhány napja Szabadkán, a Tesla-lakótelep környékén bicikliztünk barátnőmmel, mert meg szerettem volna neki mutatni megboldogult nagyszüleim házát. Túlhaladtunk a buszfordulón, és csak percek múlva vettem észre, hogy eltévedtünk — azon a környéken, ahol több mint húsz esztendőn át szinte mindennap jártam.

Lehet, hogy azért, mert amióta nagyanyám is eltávozott, számomra kiköltözött a lélek az utcából.

Az említett estén egy kissé könnyes tekintettel tekertem tovább a kerékpáromon a társam oldalán, és csakis arra tudtam gondolni, hogy porszemek vagyunk a világmindenség közepén, és valóban valahol az égen keresendő a válasz az univerzum kérdéseire. Valahogy úgy, ahogyan erre a legújabb mozgóképes szuperprodukció, a Csillagok között is rávilágít.

Christopher Nolan képíró alkotásának tanulsága szerint mi, emberek saját magunkat béklyóztuk meg. Ezért csakis mi magunk verhetjük le láncainkat, hogy végre felszabaduljunk. Egy olyan világban, ahol nem jut mindenkinek a léthez szükséges alapvető elemekből, pedig valahogyan biztosan megoldható lenne, hogy másképp legyen — ha akarnánk. Nem is törekszünk azonban, mert egyeseket nem érdekel más, csupán saját önző kis világuk, melyben ők szeretnének uralkodni mindenki felett.

Mindig lesznek olyanok, akik azon munkálkodnak, hogy a mélybe rántsanak bennünket, de van remény, mert az ember örök felfedező. Újra meg újra megpróbál messzebbre és magasabbra jutni, hiszen még most sem értük el határainkat, és mint faj sokkal többre vagyunk hivatottak. Nolan megtette az első lépést egy számunkra utópisztikusnak ható világ formálása felé, mert filmjében olyan kérdésekre keresi a választ, amelyeket mások fel sem mernek tenni. Ő már tudja, hogy az üzenet a galaxis mélyén rejtőzik, egy ötödik dimenzióban, ahonnan egy számunkra ismeretlen entitás küldözget figyelmeztető jeleket, hogy megváltoztathassuk sorsunk alakulását, és befolyással lehessünk a jövőre.

Ezt a felsőbb erőt én Istennek hívom, míg mások egyszerűen csak mindent átölelő pozitív energiaként emlegetik. Amikor a párommal kijöttem a moziból, Charles Capps karizmatikus gondolkodó egyik régi könyvének sorain kezdtem elmélkedni. Capps szerint ugyanis a legnehezebb dolog hinni a láthatatlanban. Olyan valamiben, amit sosem érinthettünk, csak elhisszük, hogy ott van, mert azt akarjuk, hogy létezzen, hiszen egy mindenható szövetséges nélkül elesettek vagyunk. Mély filozófiai mondanivaló egy vizuális mestermunkában Christopher Nolan kameráján keresztül.

A mester ezúttal Kip Thorne asztrofizikus munkáját alapul véve az évszázad moziélményében egyesítette a tér, az idő, a relativitás, valamint a gravitáció összefüggéseit. Állandó munkatársát, Hans Zimmer zeneszerzőt pedig Dylan Thomas walesi költő örökbecsű verse ihlette, melyet Nagy László fordításából ismerhetünk. „Csöndben ne lépj az éjszakába át.” A főszereplő, Matthew McConaughey alakításáról pedig csak annyit mondanék, hogy nem csodálkozom Leonardo DiCaprio ama bejelentésén, hogy egy időre szünetelteti színészi munkásságát.

Az öreganyám halála előtti estén a szekrényről lesett egy porcelándísz, melyet még tőle kaptam kiskoromban. A figura karján lévő homokóra széttört, majd másnap megtudtam, hogy a nagymamám már nem él. Lehet, hogy így üzent utoljára egy ismeretlen dimenzióból, és tudatta velem, hogy számára már megállt az idő. Biztos vagyok benne, hogy nem vagyunk egyedül. Aki pedig képes három órát áldozni az életéből, hogy megtekintse Chris Nolan alkotását, remélhetőleg elgondolkodik majd, hogy vajon a válasz valóban a csillagok között rejtőzik-e. 

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Filmtabletták
Sztárportré
  • Összeállította: Brasnyó Zoltán
  • 2016.02.22.
  • LXXI. évfolyam 7. szám
Facebook

Támogatóink