— Mit meséljek? Nincs nekem már mit mondanom. Lejárt a hagyományosan készített ridikülök ideje.

Egy kissé visszautasítóan kezdődött a beszélgetésünk Stojanović Katicával, aki érkezésemkor a pult mögött várta a javításra szoruló táskákat. Miközben próbáltam szóra bírni az idős hölgyet, egy szakadt táskafülön kezdett el munkálkodni. Belemélyedt a varrásba, én pedig tovább folytattam a kérdezősködést. Mire megjavította a ridikült, meggyőztem, hogy fontos lenne, ha beszélne a szóban forgó mesterségről, hiszen fél évszázados munkatapasztalatával Szabadkán csak ő tudja feltárni a táskakészítés múltját.

— Valamikor úgy volt, hogy mások elképzelései szerint csináltuk a táskákat. Például a megrendelők megláttak valamit a divatlapban, mi egy kicsit átszabtuk, korrigáltuk, hogy ne legyen már éppen ugyanolyan, tudja... Mindenki szereti az egyedi dolgokat. Meg volt adva a táskának a bősége, a hossza, de nem volt odaírva, hogyan kell összeállítani, azt már mi találtuk ki. Meg persze a kellékeket is be kellett szerezni. Szükség volt kartonra, bőrre, cérnára, szivacsra, anyagra, bélésre. Szóval sok mindenre. A férjem Újvidéken tett szert minderre, és utána itt, Szabadkán szabtuk, alakítottuk az igényeknek megfelelően. Egy táskán néha több mint hat órát is dolgoztunk.

Kíváncsi voltam, milyen az a táska, amellyel ilyen sok a munka. Rákérdeztem, van-e a régi darabokból mutatóba. Hamarosan elő is került a pult alól Katicának a diplomamunkájára készült táskája, egy sötétbarna, kecskebőrből kiszabott modell. Az idős hölgy azt állítja, ez egy elhasznált darab, de higgyék el, a csaknem ötvenéves ridikül szinte újnak tűnt, és az eldolgozása is hibátlan volt.

— Nekem ez a harmadik mesterségem. Huszonkilenc éves voltam, amikor kitanultam ezt a szakmát. A férjem nagyon szigorú volt. Azt mondta: Na gyere, szabunk! Add ide ezt, add ide azt. Én szót fogadtam, ő meg közben gyorsan csinált valamit, aztán megkérdezte: Na, láttad hogy kell? Most kimegyek, mire jövök vissza, addig ezt ragaszd meg! Szóval rákényszerített, hogy feltaláljam magam. Előbb megtanultam zsebeket csinálni, majd lassan rám bízta a bélés bevarrását is. Aztán pénztárcát készítettem, mert az könnyebb volt. De őszintén, nem szerettem. Később úgy adódott, hogy a férjem megbetegedett, és magamra maradtam. Akkor sok mindent meg kellett tanulnom, hogy helytálljak az üzletben: kiszabni a mintát, ismerni a ragasztókat, hogy tudjam, melyik mire való, felismerni a cérnák fajtáját. Ezek mind a táskavarrás alappillérei.

Katicának olyannyira sikerült beletanulnia a táskakészítésbe, hogy elismeréseket is kapott. A szabadkai kisiparosok kiállításáról oklevéllel tért haza a ’70-es években. Akkor érdemes volt karriert építeni, hiszen előkelő emberek is befordultak a kis üzlethelyiségbe, hogy táskát csináltassanak.

— Valamikor nagy tudomány kellett a táskakészítéshez meg minden mesterséghez, de megérte a tanulás, mert egy varrónőnek sikerélmény volt, amikor szép termék került ki a műhelyből. Sok kellék kell ehhez a szakmához. Ezt a varrógépet, mely vasból készült, és még most is üzemel, Ausztriából hozattuk a ’70-es években. Nagyon vigyázok rá, csak én kezelem. A táskásnak azonban kell serfelőgép is — az a bőrvékonyító. Ha ugyanis egy táskát úgy akarnak megcsinálni, hogy legyen benne kéder (ez egy gumi, mely valójában a táska peremét alkotja, illetve összetartja az oldalakat), akkor muszáj levékonyítani a bőrt, hogy szép legyen. A kellékek közé tartozik a kalapács, a fogó, és még sorolhatnám.

A szabadkai műhelyben a szerszámok többségét már nem használják.

— Felhagytunk a táskakészítéssel. A férjem meghalt, én egy ideig még vittem tovább a mesterséget, de amióta olcsó és minőségtelen termékekre van kereslet, ezek a masszív bőrtáskák nem találnak vásárlóra.

Katica ekkor egy kissé indulatosan elém tett egy ócska táskát, mely azonnal összerogyott.

— Most nézze meg, semmi tartása sincs. Na ezt veszik az emberek. Ebben nincs karton, melyet régen mi varrtunk bele, valamint a műbőr is gyors eljárással van kidolgozva. Ez rövid időn belül eltöredezik, szétmegy, elszakad. És ilyenkor hozzák be nekem javítani. Most már csak ezzel foglalkozom. A táskakészítést sajnos már nem is tanítják. Nem tudom, lesz-e, aki továbbviszi ezt a régi mesterséget a városban. Azt gondolom, a hagyományosan készített táskák kimentek a divatból.

A beszélgetésünk egy kissé bizonytalan véget ért. Vajon lesz-e, aki Szabadkán tovább élteti az évtizedeken át működő táskaüzemet? A kérdésre egyelőre nehéz választ adni. Abban viszont biztos vagyok, hogy a régi mesterség fortélyait aligha tudja más átadni az utókornak, mint Katica néni, valamint a hozzá hasonló kisiparosok, akik még a minőségi munka alapjait „lopták” el, és nem csak a mennyiségre hajtottak.