A pénz nem boldogít, de azért jó, ha van

A pénz nem boldogít, de azért jó, ha van

Ha a kivándorlás, az elmenők száma és tömegessége kerül szóba, egyre többször hallani, akár nyilvános eseményeken is, hogy sokan a kettős állampolgárságot, a magyar útlevelet okolják. Mert az megkönnyíti az elmenőknek, hogy meghozzák a döntésüket. Sőt, sokan csak azért adják át a kérelmüket a könnyített honosítási eljárásra, hogy külföldön vállaljanak munkát — mondják.

Ebben bizonyára van igazság, de bennem felmerül a kérdés: az ilyen kijelentéseket megfogalmazók esetleg úgy gondolják, jobb lett volna, ha semmi sem változik? Ha marad a 2004. december 5-e utáni állapot? Mert nekünk nem volt érdemes megadni ezt a lehetőséget, hiszen arra használjuk fel, hogy búcsút intsünk a szülőhelyünknek?

Talán inkább arról kellene beszélni, hogy miért szánják rá magukat olyan sokan erre a sorsdöntő lépésre. Fiatalok és nem fiatalok, férfiak és nők — de nevezhetnénk őket apáknak és anyáknak is —, egész családok, a vajdasági magyarokon kívül az itt élő szerbek közül is egyre többen. Persze, a választ mindenki tudja. Mert itt egyre nehezebb a megélhetés. Nincs munka, ha viszont van, azt rosszul fizetik. Az emberek, főleg az idősebbek egyszerűen ráuntak a jobb időkre várni. Úgy gondolják, ha van még 20-30 olyan évük, amelyet méltó életkörülmények között tölthetnek el, és egy kis pénzt is kereshetnek, akkor miért ne tennék meg!

A gazdasági migráció egyébként sem új keletű. Megtalálták a módját, és elmentek az emberek akkor is, amikor nem voltak kettős állampolgárok. Csorba Béla „Mikor kezdtem a nagy vízen utazni…” címmel írt egy tanulmányt a magyarok kivándorlásáról Észak- és Dél-Amerikába a trianoni döntés utáni években. Ennek a szövegnek az első mondataiból azonban az derül ki, hogy a folyamat már a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes éveitől kimutatható. „[…] összefüggésben van a hazai rossz gazdasági szerkezet és az egyenlőtlen mezőgazdasági birtokviszonyok mellett Németország és az Amerikai Egyesült Államok gazdaságának és azon belül is mindenekelőtt bányászatának és ipari termelésének expanziójával, az olcsó munkaerő iránti igényével és annak ezáltal kiváltott demográfiai elszívó hatásával.”

A hatvanas-hetvenes években sokan Nyugatra mentek vendégmunkásnak, de az is megszokott volt, hogy a falvakból a nagy, jól működő városi gyárak vonzották el a munkaerőt — ezért van például Szabadkának olyan része, amelyet Kistóbának vagy Kistordának neveznek. Sokan emlékszünk még a nyolcvanas évek viszonylagos jólétére, az 1500 márkás fizetésekre, de csakhamar kiderült, hogy ez vihar előtti csend volt. A háborús időszakban a hadköteles fiatalok többsége megszökött, illetve elhagyta az országot, mert nem akart „téves csatatérre” kerülni.

Napjainkban sem a nyughatatlan vérük vagy a kalandvágy, esetleg az ismeretlen vonzása készteti távozásra az embereket, hanem az, hogy itthon nem tudják eltartani a családjukat. Az ok ilyen egyszerű, mondhatnám, prózai.

Mi fér a fogyasztói kosárba?

Bizonyos adatok szerint Szerbiában jelenleg 740 000 munkanélküli van. Ha tudjuk, hogy a dolgozók nagy része — mintegy 400 000 ember — a legalacsonyabb fizetésért gürcöl, akkor az ő helyzetük sem irigylésre méltó. A minimálbér ugyanis 21 000 dinár, a minimális órabér pedig 121 dinár. A szakszervezetek már huzamosabb ideje követelik ezeknek az összegeknek a növelését, de egyelőre nem találtak meghallgatásra. Pedig nem horribilis emelést kezdeményeznek: 140 dináros órabért, vagyis a minimálbér 24 360 dinár lenne. 

Tőlem viszonylag távol áll a számok világa, de szerencsére mások veszik a fáradságot, hogy kiszámoljanak bizonyos tételeket, én pedig szeretem böngészni ezeket a kimutatásokat. Így tudtam meg, hogy ebben az évben lesznek olyan hónapok, amikor a legkevesebbet keresők egy pirossal többet vihetnek haza, márciusban és augusztusban ugyanis 186 munkaórát dolgoznak, amiért 22 300 dinár jár. Viszont januárban, februárban, áprilisban, júliusban és októberben csak 168 munkaórát teljesíthetnek, ami 20 300 dinár.

A tavalyi év végén az átlagos fogyasztói kosár értéke 67 000 dinár volt, vagyis három minimálbér. A szakemberek összeállították a minimális havi fogyasztói kosarat is, melybe nyilván csak a legszükségesebb árucikkek kerültek bele, de a végösszeg így is 35 000 dinár, vagyis másfél minimálbér lett.

A legszegényebbek pontosan tudják, melyik bevásárlóközpontban mikor lesz terméknépszerűsítés; eljárnak a kóstolókra; többórás, vacsorával egybekötött termékbemutatókon vesznek részt; a fogaikat az orvosi egyetemre járó hallgatókkal javíttatják; a hajvágást a fodrásztanulókkal végeztetik el; számukra a turkálók legolcsóbb kategóriájú holmija sem megfizethető, és a Vöröskereszttől igényelnek ruhaneműt. Jelenleg 76 községben működik a népkonyha, Zentán például naponta 500 adag meleg ételt készítenek a legrászorultabbaknak. 

Tudom, hogy az autó nem létszükséglet — habár a megritkult autóbuszjáratok és a bizonytalanul közlekedő sínbuszok miatt, ha el akarunk jutni egyik településről a másikra, még mindig az a legegyszerűbb, ha beugrunk a saját kocsinkba —, és sokaknak nem telik üzemanyagra, illetve a gépjármű fenntartására, de azért hadd mondjam el, hogy Szerbiában a gázolaj 44 dinárral kerül többe, mint Macedóniában. Sőt, ez az üzemanyagfajta Horvátországban (119 dinár), Montenegróban (103 dinár), Bosznia-Hercegovinában (85 dinár) is olcsóbb, mint nálunk (125 dinár). Macedóniában az állam a kiskereskedelmi ár 46 százalékát kapja, Szerbiában 70 százalékot, vagyis a 125-ből 77,5 dinárt.

Mennyiért éri meg?

A pénz nem boldogít — tartja egy bölcs mondás, melyet azzal is szokás kiegészíteni, hogy a sok pénzzel sok baj van. Nem vitatom ennek az állításnak az igazságértékét, sőt, még azt is készséggel elhiszem, hogy van egy bizonyos jövedelemszint, amely felett már nem leszünk boldogabbak a pénztől. Csakhogy hányan tartoznak abba a szerencsés csoportba, amelynek a tagjai már elérték ezt a bizonyos határt? Az is tény, hogy az anyagi jólét önmagában nem szül boldogságot, viszont a költenivaló bankók hiánya megkeserítheti a mindennapokat. Nem én találtam ki, hanem neves gazdasági szakemberek állítják, hogy a pénz, ha nem is boldogít, de megengedi az embernek, hogy azt csinálja, amit szeretne. Illetve: hogy ne csinálja azt, amit nem akar.

Ezt csak azért hoztam fel, mert a mostani kivándorlási hullámban főleg a szakmunkások, a fiatalabb és idősebb férfiak kelnek útra. Mert amíg Szerbiában például a lakatosok és a vízvezeték-szerelők alig keresnek 200 eurót, addig Nyugaton ennek a többszörösét is megkapják. Ugyanez a helyzet az asztalosokkal, a kőművesekkel és más mesteremberekkel is, akiknek a munkáját itthon nemcsak hogy alulértékelik, hanem esetenként le is nézik. De az orvosoknak vagy a villamos- és építőmérnököknek is jóval több a fizetésük például Németországban.

Amikor eddig jutnak az olvasásban, nem kell rosszallóan csóválni a fejüket, hiszen én is tudom, hogy a sokak által hőn áhított Nyugaton az élet is drágább, hogy albérletet, rezsit kell fizetni, de mindezek után nyilván mégis marad a zsebben egy tisztességes összeg, ha már ilyen sokan a távozásra szánják el magukat. Bizonyára kiszámolták, hogy megéri-e itt hagyni a családot, a szülőket, a barátokat, a saját házat és a földet.

Végezetül, íme egy bizonyíték, hogy milyen ragaszkodó fajta vagyunk, és nem akar mindenki hanyatt-homlok külföldre rohanni. Gyakran elegendő egy kis reménysugár is. Bánát egyik nagyobb városában egy olasz cég tervez gyárat nyitni, és máris 1700-an adták át a kérelmüket. Ennyien lennének hajlandóak a 330 eurós kezdőbérért azonnal munkát vállalni.

A nyitóképen Bruno Catalano szobrász alkotása

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Várólistán
  • Sass László
  • 2016.09.19.
  • LXXI. évfolyam 37. szám
Eszmefuttatás egy soha — véglegesen — le nem zárt témáról
  • dr. Német László SVD, nagybecskereki püspök
  • 2016.09.12.
  • LXXI. évfolyam 36. szám
Facebook

Támogatóink