— Első alkalommal indultunk a Budapest—Bamako-ralin — kezdi a beszámolót Bús István. — Nagyon szeretek utazni. Az indulás idejéhez közeledve tudatosul igazán az emberben, hogy már nincs visszaút, ha már ennyi energiát és pénzt befektettünk, akkor menni kell. Mondhatjuk, hogy az ismeretlenbe ugrottunk, hiszen előzetesen nem sok információ volt a birtokunkban. Tavaly felkerestem a budapesti szervezőirodát, ott viszont majdnem lebeszéltek a vállalkozásról. Azt mondták, vannak országok, ahol katonák vigyáznak majd ránk, de erre azt válaszoltam, hogy mi tíz évig háborúban éltünk, nekünk ez nem szokatlan, láttunk mi már katonákat az utcán. Megszoktam a spártai életmódot, hiszen negyven évig kamionsofőrként dolgoztam — jelenleg már nyugdíjas vagyok.


Sikeresen teljesítették a 16 000 km-es távot (balról jobbra): Bús István és Kelemen Ferenc (Szabó Attila felvétele)

— Az indulás előtt néhány nappal merül fel az emberben, hogy: kellett ez nekünk? — kapcsolódik be a beszélgetésbe Kelemen Ferenc. — Ha egyszer valamit eldöntök, akkor azt végigcsinálom, úgyhogy ezúttal sem volt helye a visszalépésnek. Sok ismeretlen dolog várt ránk, de hittünk benne, hogy végigcsináljuk. És sikerült, napi 600-700 km után szerencsésen megérkeztünk a világ ötödik legszegényebb országának, Malinak a fővárosába, majd onnan vissza a zentai városháza elé.

Budapestről harminc országból száznegyvenen indultak a távoli fővárosba. A részvevőket három csoportba, verseny, amatőr és szellem kategóriába osztották, a zentai kettős ez utóbbiban rajtolt. Az első szakaszban Európa déli részét szelte át, Ljubljana, Milánó, Savona, Marseille, Barcelona, Valencia, Malaga mellett haladt el, mire három nap elteltével a Gibraltári-szoroshoz ért. A hajóút is tartogatott némi izgalmat, a viharos szél miatt ugyanis a versenyzők gyakran úgy érezték, mintha nem is hajón, hanem liftben volnának. Afrika területére érve Tangeren, Casablancán, Marrákesen haladtak át, majd Marokkóból Mauritániába léptek be, onnan pedig Maliba vezetett az útjuk. Csak a legszükségesebbet (evőeszközöket, leves és tea főzésére alkalmas edényt, készételeket, valamennyi vizet, ülőalkalmatosságot, takarót és hátizsákot) vitték magukkal. A rali jótékonysági jellegű, ezért a zentai bamakósok egy jó nagy csomag ruhaneműt, élelmiszert, orvosságot, tanszert, játékot, szemüveget és apróbb ajándékokat adományoztak az afrikai gyerekeknek.

— A marokkói szakaszt az Atlasz hegység megmászásával kezdtük. 2260 méteres magasságban hóesés fogadott bennünket. Érdekes, hogy arrafelé nem lepődnek meg rajta, ha télen esik a hó, és a csapadék megszűnése után négy óra alatt eltakarították a havat, így nedves, de tiszta úton haladhattunk tovább — mondta István.

— A hegység leküzdése után a sivatagban találtuk magunkat. Az egyik pillanatban még jó minőségű aszfalton haladtunk, a másikban azonban már egy 50-60 km hosszúságú, lyukakkal és kövekkel teli szakasz várt ránk. Dél felé haladva egyre rosszabbak lettek az utak, az aszfaltot sivatagi homok váltotta fel. Rájöttünk, hogy ott kell menni, ahol korábban senki, mert azon a szakaszon, ahol korábban már valaki végighaladt, nagyobb eséllyel akad el a következő versenyző — mondta Ferenc.


Amikor tevecsorda kerül az ember útjába

Mauritániába érve a részvevőket szervezett táborhelyek várták, melyeket fegyveres katonák őriztek. Javasolták, hogy szürkületben már ne vezessünk, és csakis a táborhelyen töltsük az éjszakát. Nem véletlenül voltak szigorúak az óvintézkedések, hiszen Mauritánia nem a biztonságáról híres, a tábor környékén lövöldözést is lehetett hallani.

Az afrikai lakosokat szűkszavú, barátságos, segítőkész emberekként ismerték meg, akik méltatlan körülmények között tengetik napjaikat. A teljes vagyonuk a rajtuk lévő ruhájuk, áram nélküli kis kunyhójukat négy karó tartja. Nincs mindennap ennivalójuk, azt mondják, ha ma nincs, majd lesz holnap, ha akkor sem, akkor majd holnapután. A szegénység ellenére a mobiltelefonok ott is el vannak terjedve, több napelemmel működő átjátszóállomás található az utak mentén. Nagyon kellett vigyázni az utcán kószáló tevékre, szamarakra, tehenekre. Mivel az állatok nem szokták meg a forgalmat, az ember hiába dudál rájuk, ők csak nagy nehezen állnak odébb. A szárazság és a vízhiány miatt rengeteg az elhullott egyed. A zentai bamakósok nem találkoztak idős emberrel, szinte csak negyven évnél fiatalabbakat láttak. A nagyvárosokban kaotikus a közlekedés, az autókon irányjelző és lámpa sincs. A villanyrendőr jelzéseit nem veszik figyelembe, a körforgalomba kész csoda bejutni, és még nagyobb „haditett” kijutni belőle.

— Felemelő érzés volt Bamakóban célba érni. Sokfelé jártam már, de az ottaniakat lelkileg nagyon erős, melegszívű embereknek tartom. Az idegenekhez sokkal szívélyesebben viszonyulnak, mint mi. Pedig el sem lehet mondani, mekkora nyomorúságban élnek, de mégsem lopnak — egy bazáros otthagyta a portékáját, de semmit sem vittek el tőle. Szegények, de becsületesek. A célba érkezés után a verseny szervezőin kívül Bamako képviselői, valamint Mali miniszterei és Magyarország bamakói nagykövete is fogadott bennünket — mondta István.

— Szerencsénk volt, hogy semmi bajunk sem lett. Biztonságban éreztük magunkat, pedig tudjuk, hogy nagyon veszélyes terepen jártunk. Akit arra visz az útja, nagyon óvatosan közlekedjen, és vigyázzon magára — intett óvatosságra Ferenc.


Csodaszép afrikai táj

A zentai kettős igyekezett a lehető legkisebb költséggel megúszni ezt a tizenhat napot. Sátorban, autóban és autó mellett aludt, szállodában egyszer sem éjszakázott. Különféle késztermékeket, -leveseket vittek magukkal, ezért nem kellett ételt vásárolniuk, egyébként meg gyakran nem is lett volna hol. Nagyobb kiadás csak az üzemanyag volt, a hosszú út során a Merci mintegy 1200 liternyit emésztett fel.

István és Ferenc alighogy túl vannak az idei ralin, máris a következő kalandtúrát tervezik. Azt mondják, akit egyszer megfertőz az utazás nyújtotta szabadság érzése, a sivatag pora, a benzingőz szaga, a tizenhat napon át tartó állandó veszély, az mindig visszavágyik oda.

— Jövőre elviszem a feleségemet a ralira, ezt neki is át kell élnie. Addig pedig nem is tervezek nagyobb autós túrát. A Bamako után a 6000 km hosszúságú, Mongóliát átszelő kaukázusi viadalra, valamint a Balkán-országokat összekötő autós túrára is szeretnék benevezni — mondta István. 

— Norvégiát, azon belül Európa legészakibb pontját céloztam meg, ez az út pedig egy irányban 4000 km. Erre még az idén szeretnék sort keríteni. Mindig szerettem utazni, többfelé jártam, a 70-es években az ausztriai Forma—1-es futamon is ott voltam, ami akkoriban nagy dolognak számított — mondta Ferenc.

A jó öreg Merci a garázsban piheni ki az út fáradalmait, de jövőre újra elindul, hogy adományokat szállítson a szegény, afrikai országok éhező lakosságának, egy kis reménysugarat csempészve embertelen mindennapjaiba.