A magas kőris (Fraxinus excelsior) az olajfafélék családjának legmagasabbra növő fája. Szép emlékű eleinknek gyakorta volt szokása utcai sorfának, utakat szegélyező díszfának ültetni. Mi több, a terebélyes fa lombja nemcsak hűvöst nyújtott a mentében utazóknak, de leveleit és kérgét a gyógyászatban is alkalmazták. Reuma és vesekő ellen, illetve lázcsillapító gyanánt.
Azóta sajnos sok minden megváltozott, hiába pásztázzuk fürkésző szemekkel országutaink peremét. Vagy mégsem? A nevezett fafajták rendhagyó kivételnek számító példányait a Delibláti-homokpuszta délnyugati nyúlványaira „felfekvő” Dolova, többnyire románok és szerbek által lakott, dél-bánsági település bejáratánál véltem felfedezni a közelmúltban. Holott… már vagy negyed évezrede ott vannak őrhelyükön. 1978-ban, állami védettség alá helyezésük évében ugyan még hárman silbakoltak egymás tőszomszédságában, de kereken három évtizeddel később egyikükbe villám csapott, és a fa leégett.
Maradt kettő. Csaknem 20 méternyi magasságba nyújtogatva fel ágait, melyek rügyecskéit — el-elnézegetve a körülöttünk erősködő idők járását — e sorok megjelenéséig tutira végigcsókolja a kikelet fuvallata. Az állhatatosság és az újrakezdés szükségességének üzenetét is elénk tárva. Hogy ne csak nézzük, de lássuk. Mi több, hogy okuljunk is belőle.
A szerző felvétele
