A gúzsba kötő kiúttalanságban vergődő, léleknyomorító szellemi tartalomnélküliséget semmilyen anyagi bőséggel nem lehet ellensúlyozni, mert a szellem az örökkévalósággal, az anyag pedig a mulandósággal korrespondeál. A kiút tehát csak az emberi lélekbe ültetett kultúra szintjén összegyűjtött gazdag sokszínűség lehet.
A több évezreden át felhalmozott szellemi kincsek emberi mivoltunk jellemet nemesítő zálogai, és semmivel sem helyettesíthetőek. Legkevésbé a tárgyi világ kínálta álértékekkel. Ebben a mai eldurvult világban a nagy többség az életvitelt formába öntő művelődést serkentő folyamatnak lekezelő és dölyfös önámítással fordít hátat csak azért, hogy érvényt szerezhessen a testtudatra redukált létezésforma glorifikálásának. A „földi kincsek gyűjtését” s a vele rokon földi hatalomgyakorlást kiegyenlíti az értelmes emberi létezés ismérveivel, és nem veszi figyelembe, hogy mi célból történt az ember földi megtestesülése. A látás képessége azonban segíthet benne, hogy a látványcivilizáció fogságában vergődő ember megtalálja a módját önnön valójának kiteljesítésére, megélésére.
Nem először történt meg utazásaim során, hogy megtapasztalhattam, miként viszonyulnak bizonyos régiók irányítói a művelődés adta új lehetőségek megteremtéséhez. Nevezetesen, hogyan teszik lehetővé azt, hogy például egy múltból fennmaradt, de immár eredeti funkcióját elveszített létesítmény kulturális értékek hordozója legyen. Bécsben, a Lobkowitz-palotában ma az Osztrák Színházi Múzeum található, a dél-franciaországi Albi egykori püspöki palotája pedig 1922-től a Toulouse-Lautrec Múzeum több mint ezer képzőművészeti alkotásának ad otthont.
A kulturális örökséghez való szakszerű hozzáállás sokat elmond egy-egy közösség szellemi hogylétéről. Per pillanat szülőföldünk ebben az értelemben megengedhetetlenül alacsony szinten van. Művelődési intézményeink tevékenységét oly mértékben csökkentették, hogy veszélybe került az alapműködésük is, miközben rendeltetésüket, funkciójukat vesztett épületkomplexumok állnak üresen, és mennek tönkre a szemünk láttára.
A Tarn folyó partján épült egykori püspöki székhely, Albi 2010-től az UNESCO döntése értelmében a világörökség része. Azok, akik jártasak a festészet világában, azt is tudják, hogy a XIX. század hatvanas éveiben itt született Toulouse-Lautrec, a Belle Époque egyik különleges és nagyhírű alakja. A várostörténet a bronzkorig vezethető vissza, de történelmi jelentősége a XIII. század elejéhez köthető, hiszen a katolikus egyház által eretnekeknek bélyegzett katarok/albigensek voltak a lakói, kik hitükért kegyetlenül megfizettek. III. Ince pápa alatt igazi keresztes hadjáratot indítottak ellenük, és a megtorlás valóságos mészárlásba torkollott.
Albi óvárosi része az úgynevezett Languedoc-stílusban épült, melynek meghatározó épületanyaga a vörös tégla volt. Az eretnekek megsemmisítése után újra virágzásnak indult városfejlesztésnek köszönhető nemcsak a Berbie néven ismert püspöki palota, de a Szent Cecília-katedrális is. A geometriai formákat ma is őrző palotakert a toronyból fényképezve nagyon szép látványt nyújt, akárcsak a Tarn folyó két partját összekötő régi híd és környéke, melyet még 1040 táján építettek.
A városnézés után kapott szabad időt természetesen a Lautrec-múzeumban töltöttem el. Megint kiderült, hogy bármennyire is felkészülten indul útnak az ember, az új ismeretek szerzése elkerülhetetlen. Ezúttal az állatok, különösen a lovak megjelenítésének kollekciója tett rám nagy hatást, nem volt ugyanis számomra ismeretes, hogy a páratlan századfordulós poszterek alkotója milyen gazdag, lovakat, lovasokat ábrázoló gyűjteményt hagyott örökül. A felfedezés öröme újfent megadatott. A megvásárolt katalógus vonatkozó ábrázolásait pedig ma is nagyon szívesen nézegetem.