Számomra az utazások páratlan forrásai annak a kincsgyűjtésnek, amelyről Jézus is szólt a hegyi beszédben emlékeztetvén, hogy nem a földi kincseket kell gyarapítanunk, hanem azokat, amelyekben örömét leli az emberi szív. Azokat, amelyeket nem lehet megvásárolni. Embert boldogító értéknek csak az számít, ami melegséggel/malaszttal hatja át lényünket, ami csak a szívben tárolható, az pedig nem helyettesíthető a könnyen megszerezhető földi javakkal.

Hiába van egyeseknek félelemre épülő hatalmuk. A pénzen, mennyiségen alapuló, anyagban megnyilvánuló, külsőségekben bővelkedő, fényűző gazdagság végtelen szeretet hiányában nem képes ellensúlyozni a lélekben kongó ürességet. Az ilyen ember önnön mélymagának lényegét meghazudtolva hiába igyekszik kétségbeesetten elhitetni környezetével, de főleg önmagával azt, hogy milyen nélkülözhetetlen, életbe vágóan fontos a jelenléte a világban, hiszen a teremtésben kapott fénymegvalósító lehetőséget elherdálta: osztályrésze csak a lélek mélyén dúló szüntelen kielégületlenség lesz.

Az utazás számomra mindig is a szellemi és a lelki feltöltődést jelentette. Újra és újra meggyőződhettem róla, hogy a teremtésben kapott világunkat milyen csodálatos tartalmakkal képes az ember kiegészíteni, ha nem a rombolás sötét angyalai mellett teszi le a voksát. Ha nem az önmutogató önhittség, hanem az alázattal teli szolgálattétel vezérli elképzelései megvalósításában a pillanatnyi körülmények szellemének tiszteletben tartása közben. Madeirát, a hortenziák és a szerelemvirágok szigetét az teszi különlegessé, hogy a helybeliek az említettek figyelembevételével építették ki azt a turisták számára is vonzó, mesébe illő környezetet, amely képes bűvöletben tartani az embert. És miközben az idelátogatók örömére kiépített létesítményekben gyönyörködhet az utazó, azt is észreveheti, hogy a szigetlakók örömforrásainak megteremtésére szintén odafigyelnek az illetékesek. Az óceán partjával párhuzamosan kialakított sétányon andalogva például alkalmam lett közelebbről is szemrevételezni annak a lehetőségnek a kiaknázását, amelynek feltételeit a városvezetőség hozta létre. Nevezetesen, azok a városlakók, akik netán kertészkedésre adnák fejüket, megtehetik azt, hiszen olyan államilag előkészített kert nagyságú földterületek állnak rendelkezésükre, amelyeket gondozásba lehet venni, ha kertészkedéshez van kedvük, viszont a lakóhelyük ezt nem teszi lehetővé. A kerti szerszámokat fabódékban tárolják. Az érdekeltek kedvüknek megfelelően ültetik be a számukra kijelölt földterületeket, általában haszonnövényekkel. De azt ugyancsak megfigyeltem, hogy minden kiskertben egy-két banánfa is ott díszelgett. Ottjártamkor az egyik tulajdonos éppen banánfájának locsolásával foglalatoskodott.

Visszaemlékezve az egymás mellett sorjázó szemrevaló kiskertekre, nem véletlenül tolakszik gondolataim közé az összehasonlítás kényszere. Az év utolsó napjaiban nálunk új földtörvényt szavazott meg a parlament, aminek nem örülnek a kisemberek. Másutt viszont odafigyelnek a közemberek igényeire is, megpróbálnak eleget tenni a kívánságaiknak, akár úgy is, mint Madeirán, hogy az érdekelteknek kiskertnyi földterületet adnak bérbe megművelés céljából. Egyébként hasonló jelenséggel találkoztam néhány évvel ezelőtt Strasbourgban is. A jó országvezetők tudják: százszorosan megtérül, ha emberszámba vesszük a kisembereket.