A kirándulás ízelítőt kívánt adni abból a hangulatból, amely a nagy felfedező hajós útját jellemezte a XV. század végén. Mint tudjuk, az eredeti Santa Maria sohasem tért vissza a kalandokkal teli útról, elsüllyedt, s a mai napig nem bukkantak nyomára a búvárok. A hajósoknak számos tárgyat sikerült átmenekíteniük róla a hazatérő Niña fedélzetére. Ezeknek a használati tárgyaknak a másolata is helyet kapott a mi Santa Mariánkon.

A kikötőbe érkezésünkkor a kalózhajókra emlékeztető körülmények fogadtak bennünket. Egy „félszemű” kalózlegény, karján egy sokszínű, rikácsoló papagájjal üdvözölt bennünket. Fényképet is lehetett készíteni vele a gyerekek nagy örömére. Elfoglalván ülőhelyünket az indulás kezdetét egy hatalmas harang megkongatása jelezte. Az óceán felől érkező szél lágyan körüllengett bennünket. A hatalmas vízfelület sima volt, s a felhők mögül időnként előmerészkedő nap ezüstös csillogással verődött vissza a víz felszínén.

A legénység öltözete is a XV. századot idézte meg. A kormánykeréknél egy marcona kinézetű mímelte az irányítást, mivel a hajót nem bízták a kifeszített árbócokra: halk motorzúgás jelezte, mitől szeli olyan egyenletesen a hajó a hullámokat. Közben a zordon kinézetű távcsővel kémlelte a kék messzeséget delfinrajok után kutatva.

Örültem, hogy újra találkozhatok Isten legcsodálatosabb teremtményeivel, s ezt az örömöt nem tompította annak tudata sem, hogy ezúttal nem áll majd módomban velük együtt úszni, mint tettem azt Kubában járva. Feloldódva az egyenletes hullámzás léleknyugtató ritmusában egyszer csak azt vettem észre, hogy a körülöttem lévő világot már nem érzékelem. A végtelen nyugalom birtokosaként az emberi ego meg a tér és az idő szorításából kiszakadva az elementáris létezés ölelésében találtam magam. Ez az állapot erőgyűjtés volt a javából annak érdekében, hogy visszatérve majd a harsány mindennapok világába elviselhető legyen az emberek generálta káosz.

Aztán egyszer csak feltűntek ők, a delfinek. Párosan úsztak, és mintha tudták volna, a fényképezni vágyóknak egy kis időre van szükségük, hogy lencsevégre kaphassák őket, nem buktak rögtön a víz felszíne alá. A találkozás örömének kellemes érzése, úgy tűnt, nemcsak az embereket töltötte el, de a delfineket is. Búcsút intve e páratlan teremtményeknek a hajó a partok felé vette az irányt, hogy aki kívánja, megmártózhasson az óceán vizében.

Nem hagyott nyugton az a kérdés, hogy vajon miért nem lehetséges itt is, mint Kubában, a nyílt színen úszni egyet a delfinekkel. Mivel a „félszemű” kalózt alakító fiatalember jól beszélt angolul, feltettem neki ezt a kérdést, és kiderült, hogy mégis van egy társaság, melynek programjában szerepel a delfinekkel való úszás is. Nagyon megörültem ennek az információnak, s ott helyben eldöntöttem, hogy ha a felsőbb hatalmak is úgy akarják, visszatérek a következő évben Madeirára, hogy újra megtapasztalhassam, milyen felséges és egyedülálló érzés együtt úszni egy kis idő erejéig a delfinekkel. Elvégre Madeira mégiscsak közelebb van, mint Kuba!