— Mindketten csonka családban nőttünk fel, azzal a különbséggel, hogy Anit imádja az anyja, engem viszont az enyém születésemtől látni sem bírt — mondja a férfi még ezt is mosolyogva. — Anit az anyja nevelte, az apja csak akkor jelent meg, ha a lánya valamilyen iskolai versenyen díjat nyert, vagy önálló koncerten zongorázott… Igaz, egyetlen sikeréhez sem járult hozzá, de a díjátadón rendszerint jelen volt, és az Aninak feltett újságírói kérdésekre kérés nélkül is ő felelt. Engem először az anyai nagyszülők, majd a haláluk után az apám apja vett a szárnyai alá, mert anyám eleinte még dolgozott, de később rokkantnyugdíjba ment, és én csak kolonc voltam a nyakán, ahogy ő mondta… A harminc évem alatt rengeteg mindent csináltam, hogy egyről a kettőre jussak. Ilyen lépegetések közepette ismertem meg Anit is, és első látásra úgy éreztem, hogy mi összetartozunk.

Ani oklevelet szerzett a jogi karon, én pedig az elektrotechnikai kar harmadik évéről maradtam ki, elsősorban anyagiak miatt. Nem estem kétségbe. A nagyapának volt egy lakása, így nem kellett lakbért fizetnem, a nagyapa pedig nagylelkűen segített a szerény nyugdíjából. Anyám csak olyankor jelent meg nálunk, amikor új cipőre volt szüksége, de nem volt rá pénze. Ani javasolta, hogy iratkozzak valamilyen gyorstalpaló szakmai kurzusra, hogy legalább annyi havi jövedelmünk legyen, hogy ne haljunk éhen. Egy év alatt sikerült vasszakmai diplomát szereznem, dolgozni kezdtem, de még így sem találtuk fel magunkat. Ani „munkát” kapott egy közjegyzői irodában, ahhoz ugyanis, hogy rendes munkaviszonyba lépjen, szükséges volt egy év gyakorlat. Ezt persze egyetlen jogi iroda sem akarja pénzelni, így ő is egy évig gyakorolta a „humanitást”, mire sikerült végre munkát kapnia. Az anyja nagyon sajnált bennünket, és javasolta, jöjjünk Szabadkára, itt talán könnyebben boldogulunk. Idejöttünk, munkát is kaptunk, de olyan fizetésért, hogy abból valóban csak élelemre futotta. Aninak megvolt már a magyar állampolgársága, de nekem először fel kellett frissítenem a magyar nyelvet. Közben fáradhatatlanul írtuk a kérvényeket, küldöztük külföldre is, mindketten folyékonyan beszélünk angolul. De csaknem két évig még választ sem kaptunk a kérvényeinkre, elutasítót sem. Aztán a nyáron tudomást szereztem egy skandináv ország fővárosában kiírt pályázatról. Hitvesztetten, de jelentkeztem. És csodák csodájára néhány óra múlva megjött a válaszlevél. Angolul és rendkívül emberséges hangnemben. Ismét pislákolni kezdett bennem a remény.

— Azt hiszem, az volt a végső pont, amikor a nyáron szandált kellett volna vennem, mert a régi már valósággal leszakadt a lábamról — veszi át a szót Ani. — Valahogy összeadtuk a nevetséges összeget, de akkor a konyhánkban, melyet az anyám testvérétől kaptunk ingyenes használatra, leszakadt a konyhabútor egyik fali eleme. És kiderült, hogy nemcsak kiszakadt, de meg is bontotta a százéves ház falát, és egy mélyedés keletkezett benne. Kerestük a mestert, de egyik sem ért rá, mert éppen az évi szabadságok ideje volt. Leültünk, és megbeszéltük, hogy majd mi ketten megcsináljuk, hiszen nem egy űrhajót kellett reperálni. Egy hét alatt végeztünk a munkával, majd az új fal a másik héten egyszerűen kidőlt. A párom szemében akkor láttam először könnyet, amikor belerúgott az egyik leomlott falrészbe. Megírtuk az e-mailt a skandináv ismeretlen ismerősnek. Két nap múlva válaszolt, közölve, milyen okmányokra lesz szükség, és az időpontot, amikor jelentkeznünk kell. Ráadásul még lakást is talált valahol. Kifizették a repülőjegyet is, holnap indulunk a belgrádi reptérről.

— Én már nem hiszek a csodákban — mondja a férfi —, de ebben az esetben történt valami, amit nem tudok megmagyarázni. Őszintén szólva, nem is igyekszem. Ismeretlenbe megyünk, de meg vagyok győződve arról, hogy ennél, amit itthon megértünk, nem lesz rosszabb. Valami azt súgja, hogy megtaláltuk a mi jövőbe vezető utunkat. Tudja, igaz, hogy még fiatal vagyok, de már rengeteg emberrel hozott össze az élet, és úgy érzem, ott a távolban vár ránk egy rokonlélek, aki a kurta internetes levelekből is megértette, hogy élni akarunk, emberhez méltóan, és tenni is akarunk azért, hogy ezt elérjük. Azt is tudom, hogy senki sem esik hanyatt a mi sorsunk hallatán, hiszen rengeteg ilyen van. De nekem a jó tündér azt súgja, hogy ez alkalommal jó irányba fordítottuk a kocsink rúdját.