Guy Ritchie nem igazán tud másfajta filmeket (jól) csinálni, de egy ilyen, a brit alvilágról szóló, parádésan és pattogósan megírt, fényképezett és vágott karikatúrát viszont csak ő tud rendezni. Jól is van ez így, hiszen az Úriemberek megnézése után is rájövünk majd, hogy milyen jól tud esni egy ilyen mozi. Elképesztően stílusos gengsztervígjátékot hozott össze, mely szokás szerint brutálisan sok dialógust tartalmaz, árulással, átverésekkel és túlkomplikált, szövevényes cselekménnyel. Ez utóbbi miatt nem érdemes aggódni, mert a végére minden szépen a helyére kerül: ki-ki a hullazsákba, mások a hűtőbe, megint mások egy pisztoly csöve mögé. Csak kevesek számára adatik meg a happy end, de egy Guy Ritchie-filmben inkább az ellenkezője volna meglepő.

Képek: imdb.com

Mindjárt egy bődületes átveréssel indít a film, ami megadja a sztori alaphangulatát: a főszereplőt hidegvérrel agyonlövik. De vajon valóban az történt, amit láttunk? Gyors váltás a jelenbe (azaz a múltba): Mickey Pearson (Matthew McConaughey), a jenki fűkereskedő Angliában tekintélyes birodalmat épített ki, melyen feltett szándéka végleg túladni. Határozott és jéghideg profizmustól kirobbanó, szexi felesége oldalán családját és kertjét rendezgetve kíván megöregedni, távol a stressztől meg a fenyegetettségtől. Meg is találja a tökéletes vevőt, aki jelentős összegért venné át tőle az egész infrastruktúrát, mely még a marihuána jövőbeli lehetséges legalizálása után is bombabiztos üzlet lehetne. Mickey Pearson azonban tudja, hogy rovott múltjával esélye sem lenne törvényesen továbbvinni a bizniszt. A hírre persze többen is felkapják a fejüket: a helyi kínai maffia ifjú sárkánya, sőt még a helyi pletykalap sértett igazgatója is embereket küld Mickey-re. Hugh Grant is felbukkan, egy lepukkant paparazzót játszik, aki narrátorként is zseniális -- bár nem túl megbízható, ezért a cselekményt néha visszajátsszák nekünk, hogy a valóságot lássuk, a saját kreatív és kissé perverz verziója helyett.

A filmet a Blöffhöz és A ravasz, az agy és két füstölgő puskacsőhöz hasonlóan rogyásig pakolták eredeti figurákkal: Colin Farrell például az Edző, a londoni utcák legendás fenegyereke, az utcakölykök mentora. Komikus, már-már rajzfilmfigurára emlékeztető erőcsávó, az akcentusa pedig valami eszméletlenül jó. De itt van még Ray, aki Mickey személyi titkára és legjobb embere. Ő talán a legijesztőbb gengszter az egész sztoriban, bár jókisfiús külseje elsőre megtévesztő lesz. Mindenki urizál, mindenki csicsás, elegáns, és mindenki ellő legalább egy vicces egysorost a filmben. A Guy Ritchie-moziknak ugyanis éppen ez a lényegük. Nem mindenki szereti őket, azt viszont el kell ismerni, hogy sajátos műfajt teremtett, mely Tarantinóból táplálkozik, és elsődleges célja, hogy egyszerre legyen meghökkentő és röhejes. A duma ezúttal is verhetetlen (ajánlom az eredeti nyelv + magyar felirat változatot a szinkronnal szemben), a színészeken pedig látszik, hogy halálra röhögték magukat forgatás közben. A legkevésbé sem korrekt politikailag, ami pedig az erőszakot illeti, nem mérték szűkmarkúan a film készítői. Tocsogunk a vérben, a legmorbidabb mégis az, hogy közben jókat röhögünk. Az Úriemberek bűnös élvezet, igazi pasis mozi, mely mellé egy pohár whiskey dukál -- csak ne vigyük túlzásba, mert a végén nem lesz világos, kit miért nyírnak ki.