Nem tudunk mit kezdeni az ünnepeinkkel, s ez október 23-ára érvényes a legjobban. Odaát - a ,,szellemi hazában” - nem változott semmi? ugyanaz a légkör uralkodik mint tíz, ötven vagy száz éve, ugyanaz az atyáskodó, mindent a legjobban tudó main stream mondja meg, hogy miről mit és hogyan gondoljunk, s aki csak azután és akkor áll sértődöttség nélkül szóba bárkivel, ha megfelelünk az elvárásainak, amit a másik oldallal szemben megfogalmazott magában - így aztán tartozhatunk valahová. A október végi témán nem lehet átlépni, nem lehet megvitatni - mindig minden ugyanoda tér vissza, mert ,,kérem, azért ez mégiscsak sok, mert 56 szellemi öröksége nem lehet mindenkié.” Mert: 56 valakié, hogy pontosan kié, azt nem tudni? még túl sok az élő, az emlékező meg a holt - mindkét oldalon. Túl sokan álltak ott és akkor és most a barikád másik oldalán - egyfajta hungaricumként: nem először, s - bizonyára - nem is utoljára a magyar historikumban.
Még mindig túl sok elégedetlenség, fájdalom, sérelem és frusztráció halmozódott fel az emberekben ahhoz, hogy ítélet nélkül megértsék 56-ot. A társadalmi megegyezés ott tart, mint mindig - sehol? -, így a lehető legjobb, ha a gondolkodó elhallgatja, megtartja a maga véleményét, akkor talán nem lesz nagyobb baj és sértődöttség a másik oldalon. Úgy tűnik, az utókor vajmi keveset értett meg az egészből, igazából nem is érdekli, nem is akar foglalkozni vele, mert ,,a tények világában élünk”, a részletekkel meg nem illik foglalkozni? mert mindez csak egy téma - két napra szóló esemény, utána tovább lehet lépni, lefetyelni és siránkozni, panaszkultúrából élni, arra hivatkozni, hogy majd egy év múlva minden visszatér - ugyanoda. Elég az utcai csatazaj, a televízióból áradó nekifeszülés, a jobb és bal állandó harca, a felsorakozás lehetősége, a véleménynyilvánítás a tömegben, mert azért mégiscsak szabadság van - ,,kérem”.
A demokratikus utókor sikeresen politikai kérdéssé, hadszíntérré süllyesztette 56-ot, az adok-kapok csatazajban elvesznek az értékes mondatok? a szellemi gondolkodókra - Kéthly Annára, Bibó Istvánra nagyon kevesen emlékeznek, Mindszenty bíboros nevét egyenesen nem is illik már megemlíteni, mert abból csak ,,félreértés származhat, kérem”.
Az emberek úgy beszélnek Magyarországon az otthonról, a múltról, a mindannyiunk számára közös szellemi hazáról - erről a mostoháról -, mint amin csak úgy át lehet lépni, ahol mindazon, ami ma van, holnap már bizonyosan napirendre lehet térni és elfelejteni, hogy aztán elővegyenek egy másik témát - bármilyen témát, mert, ugye, nem jó a rendszer - ,,ez itt az alapprobléma, kérem.” A ,,megfellebezhetetlen” igazság valahol elveszik a ködben, amit valaki természetesen odaát olyan pontosan tud, csak hát erről sem illik beszélni, mert a pesti ember már csak ilyen - nem is értettem meg sosem: mindenről tájékozott - amiről nem kéne -, órákig, hetekig tud monologizálni, az irigység és az önzőség nyelvén mindenkit megkritizálni, kioktatni és választékosan félrebeszélni, jogi zsargonnal kiforgatni.
Itt tartunk 56-tal, ezzel a dátummal, s talán 20-30 év múlva indulatok nélkül tudunk emlékezni arra, hogy volt egy pillanat, amikor élt egy nemzedék, amelynek többsége világnézetétől függetlenül mert nemet mondani a magyar történelem egyik legembertelenebb diktatúrájának, mert hinni a szabadság csodájában, s kész volt érte bármit megtenni. Ezek az emberek - a méltánytalanul elfeledettek és a mindvégig névtelenségben maradtak -, ezek az emberek, tehát - akik ott és akkor mertek szembeszállni ezzel a mindent ellepő és őket harminchárom évig újra sújtó szellemi nyomorral, ma forognak a sírjukban: ,,nézd meg, mivé lettél mára ismét, Magyarország.”