A középiskolában a gazdaságtan-tanárnőm azon ritka pedagógusok közé tartozott, akik a ’80-as években nem az önigazgatású szocializmus (potenciális) gazdasági sikereiről, a társadalmi tulajdon igazságosságáról, vagy a munkásosztály öntudatra ébredéséről beszélt nekünk, hanem megpróbálta felvázolni a gazdasági törvényszerűségek működési elvét is.

Furcsa volt ez abban a korban. Az országunk gazdaságán a pangás jelei mutatkoztak, de Európához mérten messze nem volt olyan mértékű a lemaradásunk, mint most. Az akkori propaganda alapján sokan azt hitték, mi találtuk fel a spanyolviaszt, vagyis egy olyan igazságos társadalmi rendet, amelyben mindenki jól érzi magát, és amely a fejlődés záloga a jövőre kivetítve. A piacgazdaság bizonyos elemei valóban megvoltak. Ezért is voltunk gazdaságilag sikeresebbek azoknál a kelet-európai országoknál, amelyek a Szovjetunió befolyási övezetéhez tartoztak. Pedig a KGST hatalmas felvevőpiaca milyen kiváló esélynek számított a tagországok vállalatainak.

Visszatérve gazdaságtan-tanárnőmre, a tantervben nem volt ugyan, de utólag hálásak lehetünk neki, hogy olyan jelenségekről is beszélt, amelyekkel rávilágított a valódi gazdasági mechanizmusok működésére. Rendszeresen példálódzott Japánnal. A távol-keleti ország az ’50-es évektől gyors gazdasági fejlődésen átesve a világ második ipari és harmadik kereskedőhatalma lett, de a ’80-as években egyéb szempontból is a csúcson volt. A tanárnő furcsán, lényegében két p-vel ejtette az ország és annak népének nevét, amivel még jobban nyomatékosította a mondanivalóját. Az ottaniak munkaszokásairól beszélt, hogy szerény alaptermészetük lehetővé tette a nemzeti jövedelem nagy részének új ipari beruházásokra történő visszafordítását. A fegyelmezett és egyúttal kiválóan képzett munkaerő tovább tökéletesítette a világ legfejlettebb technológiáját. A japán munkás abban az időben olyan öntudatos volt, hogy gyakran az évi szabadságát sem használta ki, vagy legalábbis nem minden napját. Bezzeg a mi öntudatos önigazgatóink — egy kicsit sarkítva ugyan, és tisztelet a kivételnek — sok esetben akkor sem dolgoztak, ha nem voltak szabadságon. Abban az időben meséltek olyan vicceket, hogy a japán munkás azt mondta, napi nyolc órát dolgozik, abból egyet magáért, kettőt a családjáért és ötöt az országért, azaz Japánért. Az akkori „jugó” munkás erre azt mondta, ő is egyet dolgozik a maga megélhetéséért, kettőt a családért, Japánért meg ugyan minek dolgozna.

A japánok a gyors gazdasági fejelődéssel elérték, hogy a születéskor várható élettartam világranglistáján vezető helyre kerültek. Földünk egyik legbiztonságosabb és leggazdagabb országában, magas életszínvonalon élnek, és nem utolsósorban egészségesen táplálkoznak. Ennek köszönhető, hogy ott él a legtöbb 100 éven felüli ember. A várható átlagos élettartam 84 év. Ez jó hír, de van hátulütője is. Japán a várható élettartam-növekedése és az alacsony születési arány miatt a világ leggyorsabban öregedő társadalma. Ez mind nagyobb teher a kormányzatnak. Munkaerőhiánnyal küszködnek, és gondok vannak az idősellátás terén. Az elmúlt száz évben a felére csökkent a születések száma. A kormány statisztikája szerint tízből egy nő nem házasodik meg sosem. Japán már nem a régi. De úgy is fogalmazhatunk, hogy túl öreg.

A legújabb hír, mely bejárta a világsajtót, hogy a japánok robotcsecsemőt fejlesztettek ki az időseknek. Sokat foglalkoznak olyan eszközök gyártásával, amelyek enyhíthetik az idősek elszigeteltség-érzését. A robotcsecsemő folyamatosan követeli a „szülők” figyelmét. Kacag, ha felveszik, elmosolyodik, ha jól érzi magát. Ha durván megrázzák, vagy egyedül hagyják, sírni kezd. A japán zsebekhez mérten olcsó. A mi időseink viszont két átlagnyugdíjon tudnák csak megvenni. Elgondolkodtató!? A japán mesék most majd úgy végződnek, hogy robotunokájukkal boldogan éltek, amíg meg nem haltak? De kinek mesélik? Körbejárják-e a rokonaikat, az ismerőseiket a rózsaszín vagy kék szalaggal díszített szakés üveggel, ha megveszik a robotcsecsemőt? Mi pedig vajon hálásak legyünk, vagy kritizáljuk az egykori önigazgatókat, hogy még nem tartunk ott?

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com