Sokáig élt bennem a meggyőződés, hogy az új év érkeztével minden szempontból eljön a megújulás ideje is, ilyenkor kell nagy célokat kitűzni, megváltozni, jobbnak lenni — aztán január 1-jén rendszerint bekövetkezett a csalódás. Kiderült, hogy a mókuskerék nem tudja, mi az a szilveszter. Visszaszállunk abba a bizonyos kerékbe, ugyanazokkal a monoton léptekkel, miközben ott bugyog bennünk a furcsa ürességgel társított másnaposság. Mindenkinek van egy nagy listája fogadalmakkal, melyek többsége jó esetben akár februárig is kitart. Mert mi, emberek szeretjük a kezdeteket dátumhoz kötni: majd 1-jén elkezdem, majd hétfőn nekifogok, majd ha valóban úgy állnak a dolgok. Mintha a változáshoz valami misztikus időpont, pontos holdfázis meg jó fengsuj kellene, máskülönben nem elég a szándék. Ilyenkor nagyon hangosan és féktelenül ünneplünk, hogy mindenki hallja, mennyire hiszünk abban, hogy valóban minden más lesz. De egy szempillantás alatt ismét elmúlik az év, a terveink pedig addigra szépen elfüstölnek, éppen úgy, mint a tűzijáték. Nagy zaj, a pillanatnyi ragyogás öröme, aztán csak az elszenesedett darabok maradnak. Az év utolsó napjának mindig nagyon igyekszünk megadni a módját, de talán nem az a kérdés, mennyire hangosan kezdjük vagy búcsúztatjuk az évet, hanem az, hogyan folytatjuk. Nem kell azt éreznünk, hogy mindent egyszerre kell megváltoztatni, nem baj, ha elsőre nem sikerül, elég, ha egy kicsivel jobban csináljuk, mint tegnap.

Az új év nem attól lesz új, hogy minél nagyobbat durran, hanem attól, hogy nap mint nap adunk magunknak egy esélyt, akkor is, ha nem 1-je van, és nem állnak tökéletesen a csillagok.