A falu egyik legszebb utcájában, takaros, rendezett ház előtt állok meg, a megadott cím alapján jó helyen járok. Hamarosan meg is jelenik a kapuban a Liu család, fülig érő szájjal: Eagle a szüleivel és a kislányával, Lucyval. Rögtön invitálnak befelé, hellyel kínálnak, és már veszik is elő a bögréket, a gyümölcslevet. Sok minden hiányzik még a konyhai felszerelésből, mert csak néhány hónapja élnek itt — szabadkozik a családfő. Szerencsére az előző tulajdonostól bútorozottan vették meg a házat, így erre nincs gondjuk, és egyelőre bőven pótolja a benti hiányosságokat a hatalmas udvar és a kert.

— Nem mi vagyunk az egyetlen új lakók a faluban. Hogy miért jönnek most ennyien Kínából erre a környékre? Nem tudom, szerintem pusztán a véletlen műve, hogy éppen Szabadka és környéke a „befutó” — mondja Eagle. — Tudni kell, hogy ez nem egy nagy ország a mi mércénk szerint, hiszen ha jobban megnézzük, néhány kínai város a népesség számát tekintve nagyobb egész Szerbiánál. Ez viszont nekünk nagyon nagy szabadságot ad most, hiszen mindezt Kínában nem engedhetnénk meg magunknak — mutat körbe az udvaron. — A szüleim tyúkokat tartanak, van egy nagy kertünk is, ilyesmiről korábban nem is álmodhattunk. Egyébként Bajmoknak a földrajzi elhelyezkedése is kiváló: közel van több nagyobb város — Szabadka, Topolya, Zombor —, az autópálya, a határátkelő. És akkor még itt van az épülő gyorsvasút: ha minden jól megy, egy-két éven belül már egy óra alatt el lehet jutni a magyar fővárosba, onnan pedig bárhová Európában. Óriási lehetőség ez, és lesz egy megálló Szabadkán is — hát nem nagyszerű? Ez is azon okok között szerepel, amiért úgy döntöttünk, itt teremtjük meg az új otthonunkat.

Ami magát Bajmokot illeti, Eagle azt mondja: nagyon szép, és rengeteg tartalmat kínál, amit lehet, hogy a helyiek nem is ismernek fel. Itt vannak mindjárt a sportolási lehetőségek: labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, cselgáncs, amerikai futball, asztalitenisz… A kis Lucy számára ez maga a megvalósult álom. Édesapja azt mondja, Kínában egészen más az oktatási rendszer, rengeteget követelnek a gyerekektől, akiknek nagyon sokat kell tanulniuk, és nem igazán jut idejük másra, szinte semmilyen szabadidős tevékenységük nincs. Eagle más jövőt szánt a gyermekének, szeretné, ha sokat mozogna, és sokkal szabadabban élhetne, kevesebb kötelezettséggel, mint Kínában.

— Én nem bánnám, ha úgy döntene, örökké itt marad, és itt alapít családot. Tiszteletben tartom az akaratát, és támogatom mindenben: ha úgy gondolja, valahol külföldön — Németországban, Franciaországban — szeretne főiskolára, egyetemre járni, nem gördítek elé akadályt. Hiszen minél több nyelvet ismer, annál gazdagabb lesz, és dolgozhat akár fordítóként is. Mivel Szerbiába egyre többen érkeznek Kínából, és a gazdasági kapcsolat is egyre jobb a két ország között, abban is biztos vagyok, hogy nagy szükség lesz fordítókra a jövőben. A szüleim szerintem itt maradnak, én is itt képzelem el a jövőmet, hiszen én úgy érzem, itt minden megvan ahhoz, hogy végleg letelepedjünk. A költözés ötlete egyébként már a világjárvány kitörése előtt megfogalmazódott, és amíg tombolt a COVID—19, csak erősödött bennem az elhatározás. Sok minden megváltozott Kínában, a gazdasági helyzet is, és egyre biztosabbá vált, hogy amint lehet, elindulunk. Először Grúziába mentem Lucyval, néhány hónapig ott éltünk, kerestük a lehetőségeket, ám ekkor egy barátom, aki már Szerbiában élt, elmondta, hogy itt mi a helyzet, és amikor mindent papírra vetettem magamnak, már nem volt kérdés, merre tovább.

Néhány héten vagy hónapon belül várhatóan minden szükséges papír és dokumentáció megérkezik a család minden tagja számára, és Eagle akkor szeretne munkába állni. Azt mondja: örül annak, hogy közel van a kisbajmoki ipari park, hiszen nem zárja ki a lehetőséget, hogy éppen az ottani gyárak egyikében helyezkedjen el. Már tanul szerbül, de egyelőre a legintenzívebben a negyedikes Lucy igyekszik elsajátítani az ország nyelvét, amiben a helyi Vuk Karadžić Általános Iskola tanítói és tanárai is sokat segítenek.

— Van egy tanárnőnk, aki szerbet mint idegen nyelvet tanít a magyar tannyelvű osztályokban. Ez a tanárnő heti szinten foglalkozik ezekkel a gyerekekkel, nekik is szerbet tanít — magyarázza Marija Miskin, a bajmoki Vuk Karadžić Általános Iskola igazgatónője. — Érkeztek hozzánk Oroszországból és Kínából is új tanulók, összesen körülbelül tizenöten vannak. Az új diákokról csak jót mondhatok: nagyon szorgalmasak, igyekeznek beilleszkedni, szépen haladnak a nyelvtanulásban. Hogy milyen tanulók lesznek, arról korai beszélni, hiszen még csak most kezdték elsajátítani a nyelvet, úgyhogy természetes, hogy sok nehézséggel kell megküzdeniük nap mint nap, ha lépést szeretnének tartani a tananyaggal… De jól haladnak, és egyre ügyesebbek. Jól nevelt, kedves gyerekek. Ami nekünk, tanároknak fontos, hogy azt látjuk, az osztálytársaik is elfogadták őket. Sokat segítenek egymásnak, és nagyon jó, hogy azt tapasztaljuk, a gyerekek nem akadályként élik meg a nyelvi különbségeket, inkább érdekesnek találják, és kihívás is számukra, hogy megértessék magukat a másikkal. Magam is látom, hogy mindez semmi gondot sem okoz nekik, tudnak kommunikálni, és akár a kínai, akár az orosz gyerekek gyorsan „beolvadtak” az osztályokba.

A szomszédokkal is hasonló a helyzet. Eagle elmondása szerint sok segítséget kaptak, és mindig lehet rájuk számítani, ha kérdésük van. Különösen a közvetlen szomszédságban élő Kollár család igyekszik megkönnyíteni Liuék beilleszkedését.

— Tibor a legjobb szomszéd — mutogat át a kerítésen Eagle. — Vannak háztartási gépek, melyek használati utasítását nem értem, vannak kérdéseim a hivatalos ügyek intézésével kapcsolatban, és ilyenkor tudom, hogy Tibortól bármit megkérdezhetek, biztosan megpróbál segíteni.

— Ezt én is alátámasztom — mondja határozottan Kollár Veronika, Tibor felesége. — Én mindig hangsúlyozom, hogy szerencsém van a szomszédjaimmal, mindannyiukat nagyon szeretem, de azt is hozzá kell tennem, hogy Liuék a legkedvesebbek. Sokszor készítenek valami eredeti, kínai finomságot, édességet, hoznak belőle kóstolót, melyet én azután helyi specialitással hálálok meg. Így „cserélgetünk”. Az lehet, hogy beszélgetni még nem tudunk, de minden másban igyekszünk maximálisan támogatni őket, hogy megkönnyítsük számukra a kezdeti időszakot.

A Liu család tehát otthon van — Bajmokon, Vajdaságban, Szerbiában. Azt mondják: nem tudják, mit hoz a jövő, de abban biztosak, hogy noha — szinte szó szerint — a fél világot átutazták a boldogságot keresve, végül a határ menti, körülbelül 7500 lelkes faluban találták meg.