- Lábadi Zoltán fotója

Hajnali négy körül már nem megy az alvás. Fogom a kapucsínós csészémet, és kiülök a kertbe. Körülöttem a kutyák, a tücsökzene és a kertek ringató csöndje. Néha abbamarad a tücsökzene, egy ütemben hallgatnak el. Ilyenkor képzeletben fölszökkenek a József Attilá-s Hét Toronyba, engedem magamat óriási lakatok alatt tartani, mert sokszor elrejtőzik az emberfia még önmaga elől is.
A szajáni hajnali Hét Toronyból csak az árnyakat látom. A hódegyháza felé elnyúló legelőkét, ahol a nádtetejű szárnyékok vannak, egy nyikorgó pumpás kút hosszú itatóvályúval meg egy sudár ágácfa, amely csak úgy dacból nő. Sovány árnya alatt a seregélyek kopogtatják csőrüket. Néha az itatóvályú pocsolyájába marnak a karmaikkal, és a sóvirágok kacarásznak ezen. åk nem hadakoznak a legelők nyárutói szikes, száraz világával. Lilán belenevetnek a bogárfekete szélfuvallatba, és csak annyit mondanak tagolva: ''Mi csak él-ni a-ka-runk! En-ged-tes-sék meg egy nyu-godt é-let!”
Így tesz a szajáni emberfia: szabadságát, nyugodt létét csak akkor leli, ha dolgozik, mert a munkáját becsülték egykoron, nagyon becsülték. A magas Hét Tornyában egyedülálló munkabírás létezett: híressé tette dohányültetvényeivel, szarvasmarháival... Végül mind a Hét Torony lehajolt a szikesekre, és bármi huppanók nélkül belesimult a rónaságba.
És ülök a padon, és a szép emlékű Talpai Lajos bácsira gondolok. Óriási munkabírással a legelőn töltötte a forró nyarakat ötven-hatvan szarvasmarhával. Egy báránysubával borított deszkaágyon aludt, naponta negyven kilométert is legyalogolt, hogy jó legelőkre terelje jószágait. Reggel és este lánya meg menye kijött hozzá a legelőre fejni. Felesége, Kati néni küldte neki az ételt. Hol birkapaprikást, hol gömölyés tésztát. Egyszer azt mondta Talpai Lajos bácsi: ő nem szárnyal, se nem lakmározik álmaiban. å a munkát, csakis a szorgos munkát álmodja. Visszatérő álma, hogy lovaival szánt, és a nagyhantokat alig tudja átlépni. Végül a munka lázában elveszíti a bocskorait, a csutorából valahogy kilötyög a víz... Szomjasak a lovakkal, és az egykori szajáni plébános, Herresbacher Dénes hoz neki szekéren hideg ivóvizet.
Hirtelen abbamaradt a tücsökzene. A kutyáim csaholnak. Az utca közepén ernyedt lankadozással jön három suhanc. A ''legújabb” szajániak, akiket befogadott a falu népe a menekültáradattal. åk már itt nőttek föl, de nem tudják, vagy nem is törődnek ilyesmivel, hogy a szajáni emberfia nem hancúrozik az utcán - főleg hajnaltájt. Ordibálva énekelnek. Két sörösüveget a betonúton szétvernek, rárontanak a vaskapunkra, hogy jobban hecceljék kutyáinkat, Csöpit és Bogarat. Jókat nevetnek, majd a szomszéd utcán nyíló rózsáit tördelik.
És kérdezem önmagamtól: most újra másszak fel a Hét Toronyba? De a gyökereim nem engednek. Mélyen beleivódtak a bánsági földbe.
Bocsár felől egy csillag sziporkázik a szilvafára, visszaszáll a baglyunk, mely a nyár elején költözött néhány társával a kertünkbe. A távolban feldübörög egy traktor: hajnalban szokás elindulni szénáért. És fölébredt az idős szomszéd, Palatinus Károly bácsi. Leül a sámlira, az ereszet alá, és a cigarettáját csavarja.
Már várom a reggeli harangszót. Szeretném, ha kerek lenne a világ. Nagyon kerek! Olyan békés, szajáni. Birkákkal, tehenekkel, megfeketedett napraforgókkal és az árkok sóvirágaival.