Ülnek: Szirácki Ella és Ivanka Bibin, állnak: Marija Garjanski, Smilja Bačkalić, Major Mária, Jovanka Damjanović és Farkas Baráti Ilona.

Szinte hihetetlen, de így van: megértük az ötvenéves találkozót! Sajnos, kevesen jöttünk össze, de a mi generációnk sok szempontból különleges volt. Elsősorban csak a harmadik osztálytól kezdve jártunk együtt, mindössze 15-en voltunk az osztályban, de az akkori Jugoszlávia szinte minden köztársaságából és ugyancsak majdnem minden nemzet és nemzetiség soraiból érkeztünk. Mi, négyen, magyarok, hála az akkori idők toleráns szellemének, orosz helyett magyar nyelvet tanultunk Balázs Pál magyartanár óráin. Nagy csalódásunkra abban az évben emelték fel ötéves időtartamúra az óvónőképzést.
Mi, magyarok, némi nehézségek árán, de elsajátítottuk a szerb nyelvet, és hála tanárainknak, a szép pálya betöltésére jól felkészülten hagytuk el az iskolát. Marija Čačić osztályfőnökünk gondoskodó szeretete folytán egymást segítő és szerető kollektívává forrt össze kis közösségünk. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy-egy jobb blúzunkat, szoknyánkat kölcsön adtuk a randira menőknek, sőt Ika vadonatúj selyemharisnyája úgy lett totálkáros, hogy ő maga fel sem húzta.
A találkozó megszervezése is ezt a szeretetet és gondoskodást tükrözte. Ika az autóbusz-állomáson várta az érkezőket, és kalauzolta a cukrászdába, ahonnan Smiljka és Seka kémlelte a környéket, hogy hátha feltűnik még egy-két ismerős arc. Sajnos, mint ahogyan a mellékelt fényképen is látható, csak heten jöttünk össze. Igaz, hárman közülünk: Ivánovity Erika, Soka Ivanišević és Natasa Csizmar szeretett osztályfőnökünkkel együtt már távoztak az élők sorából. Dragica Kabić Kanadából, Josipa Djurin Horvátországból, Draginja Santovac pedig Boszniából üdvözöltek bennünket, s így lélekben ők is velünk voltak. Sajnos Eva Deak, Nada Kovačev, Eva Sladski és Jelena Šurbanović után hiába kutattunk.
A viszontlátás örömét azonban a létszámhiány sem tudta elrontani, a cukrászda teraszán óriási ovációval ünnepeltük meg Seka dédunokájának születését. Majd séta következett, mely után a hangulatos, hűvös étteremben a családi fotókban gyönyörködve megtudtuk, hogy a harmincéves találkozó óta kivel mi történt. Az ebédre várva külföldön élő osztálytársainknak egy-egy szép, újvidéki képeslapot írtunk. Az órák gyorsan múltak, még rengeteg mesélnivalónk lett volna, de az autóbuszok könyörtelenül indultak. Búcsúztunk, megfogadva, hogy öt év múlva újra találkozunk.
SZLOBODÁNÉ FARKAS BARÁTI Ilona