— Régóta készülök erre a beszélgetésre, elsősorban azért, mert a mondanivalóm sok embert érint szülőként vagy gyermekként — mondja, miközben eligazítja nadrágja éles vasalását, hogy az össze ne gyűrődjön. — Az életemről és azokról a gondokról szólnék, amelyekkel nemcsak gyermekkoromban, de felnőttként is gyakran találkoztam, pedig semminek sem voltam az okozója. Sok szó esik hivatalos személyek részéről az emberekről történő gondoskodásról, de arról semmi, hogy milyen módon, de mindenekelőtt milyen téren gondoskodik a hatalom az emberekről. Köztudomású, hogy nálunk, különösen Vajdaság északi részén rengeteg a vegyes házasság. És mint minden családban, ezekben is születnek gyerekek, akik felnőttként olyan gondokkal szembesülnek, amelyek nem a családjukban keletkeztek, de azt érzékenyen érintik. Élő példa vagyok erre, és arra is, hányszor kívántam, hogy a szüleim egy nemzetiséghez tartozzanak, mert akkor nem volna annyi gondunk. Tudom, a házasságok általában szerelemből köttetnek, de sok példát láttam, amikor ezt a harmóniát megbontja a sulykolt politikai szemlélet, mely aztán gyakran tévútra viszi a családokat.

Bácskai gyerek vagyok, nemzetiségem alapján öszvér, ahogy az anyai nagymamám magyarázta. Az anyám apatini magyar családból származik, apám dél-szerbiai, aki segédtisztként dolgozott az egyik folyami hajón, nyersanyagot hordott a sörgyárba. Egy ilyen szállítmány kirakodását várta a hajó személyzete a parti csárdában, ahol a nagymamám szakácskodott. Anyám éppen ott volt nála, amikor a jóképű hajós szódavizet kért tőle. De nemcsak a szódavíz, hanem az is tetszett a hajósnak, aki a szódavizet hozta — így indult a történetük. Nem nagyon vesztegették az időt, néhány hónap múlva összeházasodtak. Mivel apámnak jó állást kínáltak a sörgyárban, itt maradtak Bácskában. Nagyanyámék egy tágas családi házban éltek, így a szüleim náluk raktak először fészket. Oda születtem, és ott éltem le korai gyermekkorom éveit — Šumadiába akkor kerültünk, amikor iskolába indultam. Őszintén mondom, nem nagyon tudtam szerbül. Anyám is dolgozott, így rám a nagymama vigyázott, akivel kizárólag magyarul beszéltünk. Csak akkor beszéltünk szerbül, ha valamennyien otthon voltunk. Apám is megtanult egy kicsit magyarul, így nem volt gond.

A húgom már délen született, miközben én nagyon nehezen szoktam meg az új környezetet. Minden nagyon más volt. Sóvárogtam az apatini papa és mama után, főleg a mama főztjére vágytam. Álmomban halászlét meg mákos kalácsot ettem, és mindig kérdezgettem, mikor megyünk már haza. Nem tudtam megérteni, hogy otthon vagyunk. A húgom másként nőtt fel. A ’90-es évek elején a radikálisok részéről hangzott el a fenyegetés, hogy a magyarokat marhavagonokba rakják, és elküldik Magyarországra, a horvátokat pedig Zágrábba. Ekkoriban egy este a testvérem azt mondta apámnak: tata, ha a batyus meg anya elindulnak, majd én csinálok nekik szendvicset az útra. Az eszébe sem jutott, hogy talán neki is mennie kell majd… Az idő elmúlt, de sok minden maradt utána — ezekről a sallangokról, csúnya kétértelműségekről napjainkban sajnos gyakrabban hallunk, mint a ’90-es évek végén. Az élet persze megy a maga útján, peregnek az évek. Felnőttem, szakmát tanultam, dolgoztam egész életemben, már több mint két éve nyugdíjas vagyok. Két lányom van, mindkettőnek van családja. Amíg kicsik voltak, sokszor vittem őket az apatini nagyszülőkhöz. De a messzi mama levese már csak „piros leves” volt, mely csípte a szájukat. Mindketten tudnak magyarul. A három unokám már nem, de nem is erőltetem. Hiszen valamilyen külső hatásra a család kettészakadt. És sokszor az az érzésem, hogy úgy néznek egymásra, mint az idegenek. Az apatini nagymama az unokáit is rendre öszvérnek hívta, de annyi szeretettel a hangjában, hogy engem ilyenkor elfogott a sírás. A fiatalabb lányom kérdezte, mi a csoda az az öszvér. Megkérdeztem a nagymamát, ő ad magyarázatot, vagy én. Ő adott felvilágosítást, mondván: Az öszvér egy olyan jóhiszemű állat, amely sehova sem tartozik. Mert az apja, az erős ló beleszeretett a gyönge, buta szamárba, így lett a gyerekük öszvér — egy se nem erős, se nem buta, de színtelen gyerek. Nem tudom, a lányaim megértették-e a magyarázatot. Nekem csak akkor, felnőtt fejjel lett világos, mi lesz egy ló és egy szamár házasságából. Rengeteget gondolkodom ezen. Talán ostobaságnak tűnik, de azt hiszem, sok vegyes házasságban — főleg, ha gyermek születik — felmerül a kérdés: vajon helyénvaló a mondás, mely szerint minden madár a saját seregéhez?