Hol máshol érném utol nyáron, mint egy néptánctáborban, ahol immár nem őt kell figyelni fiatal csikóként, hanem ő tartja szemmel a növendékeit. Mielőtt belevágunk az interjúba, szélsebesen elfut, hogy elküldje a gyerekeket egy instabil épület közeléből, és miután visszaér, belemerülünk abba, ami ő, vagyis minden, ami népművészet. Resócki Rolland néptáncpedagógus, néptáncos, népzenész, vőfély, néptánckutató, akit nemrég Ada Község Pro Urbe díjjal tüntetett ki. A beszélgetés alatt is figyel, résen van, hiszen mégiscsak a jövő néptáncosai szaladgálnak körülötte.
* Mikor találkoztatok a néptánccal?
— 1998 októberében részt vettem a csókai táncháztalálkozón, ekkor iratkoztam be az adai Vadvirág Hagyományápoló Körbe. Ahogyan az lenni szokott, gyerekként nem igazán érdekelt a népzene, hanem a társaság és a közösség vonzott, ami nagyon jó volt akkor is, és ma is, hiszen a mai napig nem szóródtunk szét. Idővel mélyebb, több lett a néptánc és a népzene. Hetedik osztályos koromban meghatározó volt számomra egy olyan kazetta, amelyen széki lassú volt hallható, és ekkor köteleztem el magam a népzene mellett. Középiskolásként már csoportvezető lettem, tehát meglehetősen gyorsan lépett az életembe a néptáncoktatás. Másodikos középiskolás voltam, amikor Topolyán megindult a Kodály Zoltán Művelődési Központ, Szabadkán pedig a Népkör Magyar Művelődési Központ, és ezzel egyidejűleg olyan neves tanároktól lehetett tanulni, mint Bodor Anikó, Lévai Péter, Szöllősy Vágó László vagy Varga Sándor. Sosem gondolkodtam azon, hogy oktassam a néptáncot, egyszerűen így alakult, és ha belegondolok, már tizenöt éve tart. Sok minden megváltozott ez alatt az idő alatt.
Resócki Rolland (Hunyicska Ákos felvétele)
* Például mi?
— A szülők mintha bizalmatlanabbak volnának az oktatókkal szemben, túlféltik a gyerekeket, holott jó kezekben vannak. A gyerekekkel kapcsolatban azt látom, hogy a régi, jól bevált poénok, „táncos fogások” már nem érdekesek számukra, nem értik a poénjainkat. Nyilván van kivétel, ez nem igaz mindenkire, de a többségnél ezt tapasztalom. Annak viszont nagyon örülök, hogy noha digitális világban élünk, nem kell őket a telefonozástól féltenem, mert a próbák alatt teljesen kizárják a külvilágot minden technikai eszközével együtt. A felsősökkel szeretek a legjobban dolgozni, ott a legnagyobb az egyetértés.
* Itt ülünk a Vadvirág Néptánc- és Népzenei Táborban, ahol valójában otthon vagy.
— Így igaz, nekem ez már a huszonkettedik Vadvirág táborom. Jólesik itt megpihenni, mert egész évben rohanunk az egyik műsorról a másikra. Itt jobban el tudjuk engedni magunkat, és közelebbről meg tudjuk ismerni egymást. Számomra nagyon fontos, hogy barátkozzunk, kialakuljon egy haveri kapcsolat a néptáncosok vagy az oktatók és a diákok között, mert akkor gördülékenyebben fog haladni a közös munka, és ők is jobban megkedvelik ezt a közeget.
* Szerinted is reneszánszát éli Vajdaságban a népzene?
— Nagyszerű, hogy a Tisza mentén ez a tendencia, viszont szomorú, hogy a szórványra már nem ez a jellemző. Sajnos félő, hogy húsz év múlva a Tisza mente is erre a sorsra jut. Sokat gondolkodom azon, hogyan lehetne megállítani ezt a folyamatot. Mindig vannak gócpontok, ahol több, népzenével és néptánccal foglalkozó ember van, de az egy szomorú jelenség, hogy pátyolgatod a fiatalokat, és aztán már középiskolásként vagy egyetemistaként kirepülnek Vajdaságból. Ez sokáig bántott, elkeserített, de aztán rájöttem, hogy ha igazán megszerették a népzenét, akkor ugyanezt fogják folytatni, amit elkezdtek, csak máshol. Mi valójában egy irányt mutatunk nekik.
* Neked sosem fordult meg a fejedben, hogy elmenj?
— Soha, pedig rengeteg lehetőségem volt rá, mivel sok felkérést kaptam, de abban hiszek, hogy azért születtél oda, ahova, mert ott van dolgod. Nemhogy Vajdaságból, még Adáról sem akartam soha elköltözni. Fontos számomra, hogy itthon vagyok, és bármikor bárkivel tudok találkozni.
* Nem elégedtél meg a néptánccal, hiszen tamburán és citerán is tudsz játszani. Honnan ered ez az indíttatás?
— A rövid távú terveim között szerepel, hogy furulyázni is megtanuljak. Vonzott, hogy egy kicsit más, mint a néptánc, de közben nem vagyok biztos abban, hogy a néptáncot és a népzenélést külön kell választani egymástól, hiszen szorosan összekapcsolódnak, egyik a másikat erősíti. Ha például zenekart vezetek, akkor könnyebb úgy muzsikálni, hogy tudom, a táncos hol tart, mit fog csinálni, vagy mi az, ami kényelmes neki. A fiatalok is érzik, hogy a kettő együtt jár, ezért Adán automatikusan elkezdenek tamburázni vagy furulyázni a néptáncolás mellett. Az viszont nagyon jó lenne, ha ebben a nagy reneszánszban, melyet említettél, mindenki hiteles, tradicionális népzenét játszana, művelne. Itt nem a Bartók-féle „tiszta forrásra” gondolok, hanem az autentikusságra, mely az én lelkemnek nagyon fontos, és ezt képviselem Adán és Moholon is, ahol tanítok. Van, aki éppen ezért hív meg oktatni valahova. Távol áll tőlem a koreográfus kifejezés, magamat néptáncpedagógusnak tartom, akinek az a feladata, hogy egy irányt képviseljen, esetleg átadjon.
* Érzel magadban küldetéstudatot?
— Megváltozott a küldetéstudatom, mert egykor az volt, hogy továbbadjam a tradicionális tánckultúrát, azóta viszont olyan értelemben finomodott, hogy most már csak a Tisza menti tánckultúrával szeretnék foglalkozni. Egy még nem lezárt, tizenegy éves kutatómunka áll mögöttem, és talán az a küldetéstudatom, hogy ez terjedjen. A polc aljáról a legtetejére kellene tenni a sajátunkat, és nemcsak a más dialektusokban gyönyörködni, hanem a magunkéban is találjuk meg a szépet. Szeretném a feltárt és leírt anyagot úgy feldolgozni, hogy az ötven év múlva is bárki számára elérhetővé váljon, papíralapon is.
* Arról a hiánypótló néptánckutatásról beszélsz, amelyért a többi közt Ada Község Pro Urbe díját is megkaptad. Hogyan folyt ez a kutatómunka?
— Eszement elszántság kellett hozzá. Amikor kérdezősködtem, mindenhol azt a választ kaptam, hogy nincs összegyűjtött anyagunk a bácskai meg a bánáti táncéletről és -kultúráról, amit nem akartam elhinni. Nagy nehezen sikerült találni olyan idős személyeket Moholon, akik elvezettek Bartuc Szilvi bácsihoz, aki kutatott ugyan a ’70-es években, de szerinte az a kutyát sem érdekelte, ezért ő is abbahagyta. Az alapos munkához adatközlőkre volt szükségem, rengeteg életművet el kellett olvasni, és nagy segítség volt számomra Burány Béla kutatási anyaga is. Sok terepi munkával járt az egész, és a közeljövőben a bánáti meg a bácskai részre szeretnék hangsúlyt helyezni, majd pedig doktorálni ebből a területből.
* Viszont van egy másfajta visszatérésed is a gyökerekhez, méghozzá a vőfélykedés. Ez mikor lépett be az életedbe?
— Az általános iskola negyedik osztályában kezdődött, hiszen a családom egykor lakodalmas sátor kiadásával és pincérkedéssel foglalkozott. Egy csókai lakodalom alkalmával kiálltam, és felkonferáltam a paprikást. Aztán a néptánccal foglalkoztam teljes mértékben, és néhány évvel ezelőtt a barátok invitálására kezdtem el vőfélykedni, ami odáig vezetett, hogy tele van az augusztusom, az októberem, és jövőre is van már hat-hét lakodalom, ahol vőfélykedni fogok. Úgy látom, nagy szükség mutatkozik egy lakodalomban vőfélyre, és az is fontos számomra, hogy ez egy hiányszakma. Nem könnyű hivatás, hiszen sok családhoz, szituációhoz kell alkalmazkodni, és mindent úgy összehangolni, hogy mindenki elégedett legyen. Messzemenően más a közönség egy lakodalomban, mint egy néptáncfellépés alkalmával, hiszen amíg az utóbbi esetében ha felmész a színpadra, akkor az a dolgod, hogy szórakoztasd a közönséget, de nem látod a reakciókat, addig a lakodalomban látom az arcokon azt a pici mosolyt, amely engem feltölt. Senki nem mondta, hogy az élet komoly dolog, és ha ez így van, akkor merjünk mosolyogni, nevetni.
