Az udvarába lépve még nem sejtem, milyen csodákkal fogok találkozni néhány perc múlva. Tomislav Vidaković, aki a Szabadkai Veterán Járművek Kedvelőinek Klubját vezeti, gazdag gyűjteménnyel büszkélkedhet.
Egy tűzpiros, 1962-beli Triumph Spitfire, egy türkiz, 1972-beli Zastava Fiat 750-es — vagy ahogyan mi ismerjük, Fityó —, egy oldalkocsis régi BMW motor s a Szerbiában fellelhető legöregebb autó, egy Studebaker. Mintha egy retróautó-mennyországba léptem volna. Ha választanom kellene, sem tudnám, melyiket. Ő pedig csak mesél, óriási lelkesedéssel, mintha a gyermekeiről regélne.
Egyik garázsból lépünk a másikba, s én csak ámulok. Büszkén vezet körbe, sorra hallgatom meg az autók hangját, melyik hogyan zúg. Ha még több garázsom volna, szerintem azokat is feltölteném — mondja nevetve. Egy 120 köbcentis BMW motorhoz vezet, mint meséli, néhány éve már csak ezzel indul hosszabb utakra. A falon motorizált Partizan biciklik, néhány Dongó, Krušik, Valjevo, mint mondja, 40 km/h-val is lehet velük menni. Tomos motorok, Vespák, egy negyvenéves Volvo, kényelmes, mint egy fotel, s olyan, mint az új, 28 000 kilométert ment — jegyzi meg Tomislav. Aztán egy Horex motor, szintén oldalkocsis, mely ma már majdnem olyan drága, mint maga a motor, hiszen kevés van belőle. S a legcukibb a BMW Isetta. Mint a kicsit felnagyított játékautók.
— Régen kezdődött ez az őrület, még tinédzser voltam, és nagyon szerettem volna egy motort. Valahogy meggyőztem a szüleimet, hogy vegyenek egy NSU Primát. Édesanyám a kórházban dolgozott mint aneszteziológus, és túl sok páciens érkezett, aki motorbalesetet szenvedett, így a motornak mennie kellett. Közben már foglalkoztam antikvitásokkal, főleg órákat vásároltam, találtam egy ’39-beli Zündapp oldalkocsis motort, azt a háborús fajtát, amely azóta már a Dara iz Jasenovca című filmben is szerepelt. Az antikváriumos barátom ekkor említette, hogy alakulóban van a Szabadkai Veterán Járművek Kedvelőinek Klubja (Klub Ljubitelja Oldtajmera Subotica), nézzük meg. Megnéztük, ott maradtam, s immár tizenegy éve én vezetem.
Ekkor egy óriási tálca diós süti érkezik az asztalra, közben az egyik hiperaktív kutyus az ölemben landol.
— Akik akkor kezdték, negyven körüliek voltak, s azóta már elmúlt néhány év — folytatja a házigazda. — Kevés a fiatal, hiszen manapság nem könnyű oldtimer járművekhez jutni. Egyébként a szabadkai klubnak igen szép gyűjteménye van, és most olyan ötven tagot számlálunk. Az elmúlt három évben tizenegy tagot veszítettünk el, éppen a legtapasztaltabbakat. Amikor érkezik egy új, negyven—hatvan éves tag, mi már örülünk, hogy itt egy újabb fiatal közöttünk. (Nevet.) Nagyon hálásak vagyunk a Magyar Nemzeti Tanácsnak és Szabadka Város Önkormányzatának, mellyel az utóbbi időben nagyon jó az együttműködésünk. Sok magyarországi testvérklubunk is van, például Debrecen, Kiskunhalas, mely 2016 óta Szabadka testvértelepülése. Ezek egy évvel előttünk alakultak, így sokat tanultunk tőlük, járunk a rendezvényeikre, s ők is hozzánk. A határ menti régióval is tartjuk a kapcsolatot, Makóval, Bajával, Soltvadkerttel, Kiskőrössel is jó az együttműködés, Balástyára, a böllérnapokra már tizenöt éve visszajárunk, de ott van Našica, Vinkovci, Požega, Eszék és még sok kis klub. Mivel regionális klub vagyunk, fontos, hogy Szabadka és Palics turisztikai potenciálját is hangsúlyozzuk, ezért tematikus kirándulásokat is szervezünk, például amikor a kulináris élvezeteknek hódolunk. Ilyenkor a borászatokat járjuk körül, vagy ott van a „különbözőség, mely összeköt” témájú út, melyen templomokat látogatunk, Csantavéren, Velika Crkván, Moravicán, Pacséron, s itt a helyi papok fogadnak bennünket, mesélnek a templomról, a vallásról. Ezekre a kirándulásokra előre be kell jelentkezni. Pénzt nem szeretnénk ezen keresni, csak az alapkiadásokért kell fizetni, mi ezt azért csináljuk, mert szeretjük, erősíteni kívánjuk a közösségi érzést s a már említett határokon átívelő kapcsolatokat. Persze esküvőkre, filmekhez bérbe szokták venni a járműveket, de nem reklámozom, örülök, ha az autó megdolgozza magának a regisztrációt, az új gumikat és akkumulátort.
* Említette, hogy motorral bejárta már a fél világot, a Nord Cuptól Casablancán át a Capo da Rocáig. Ezeket a távokat főleg a most ötvenéves Moto Guzzival tette meg. Kell valami különleges felkészülés ezekre a hosszú utakra?
— Egész télen készülök egy-egy ilyen kiruccanásra. Vannak a neten blogok, ahol sok beszámolót lehet olvasni, itt motorosok ajánlanak útvonalakat, helyeket, illetve tanácsokat is adnak. Ezeket is böngészem, ha már megvan az úti cél, megnézem, hogy útközben milyen látványosságokat tudnánk megnézni. Szeretem az UNESCO világörökségi oldalát is olvasgatni, szívesen teszünk kitérőt. Naponta maximum 500 kilométert utazunk, így többször meg is kell aludni, ezt is előre kiválasztom. Általában igyekszünk low budget túrákat tervezni, meghatározzuk, mennyit szánunk naponta a szállásra, élelemre stb. Sokat couchsurfingezem is, ez egy oldal, ahol magánszemélyek kínálják fel szobájukat, lakásukat szállásnak. Több alcsoport is létezik, így beírom, milyen nyelveket beszélek, hány éves házigazdát keresek, és hogy motoros vagyok, így olyanokat találok, akikkel közös az érdeklődési köröm. Sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Amire még figyelni kell, az a dokumentáció, a csomagolás, hiszen ahogy egy motorosmondás tartja: nem vihetsz magaddal mindent, amit szeretnél, de elvihetsz mindent, amire szükséged lesz. Személyes higiénia, a motorhoz szükséges szerszámok, felszerelés. Ha pedig minden megvan, vár bennünket az országút.
* Ki javítja, reparálja, restaurálja ezeket a régi járműveket?
— A mechanikát én is meg tudom csinálni, de a hegesztéshez s az egyéb dolgokhoz nem értek, így természetesen szakemberhez, mesterhez viszem őket. A festéssel sem érdemes spórolni, hiszen ha rosszul festik le, az már nem az igazi.
* Hol lehet beszerezni a hiányzó vagy meghibásodott alkatrészeket? Egy laikus azt gondolná, ez a legproblematikusabb az egészben.
— Meglepődnél, hogy mennyire nem az. Még az öreg Studebakerre is lehet találni alkatrészt. Az amerikai kocsikhoz szinte mindent meg lehet szerezni, mert ha új alkatrészeket gyártanak a régi autókhoz, eladják annak, aki a típus elsődleges gyártója, így mindenki már rögtön hozzá fordul. Kína és India igen híres a replikákról. Olyan is van, amihez lehet találni alkatrészt, de borzasztóan drága. Például néhány Mercedes modell, de persze olyan is van, amelyhez szinte lehetetlen. Ilyen a Mercedes 170-es, melyet 1936-tól 1956-ig gyártottak. Ezek iránt nincs kereslet, ezért nincs alkatrész sem. S ott van például a Triumph Spitfire, melyhez nagyon könnyű találni, s nem is túl drága, talán ezt a legkönnyebb restaurálni, nagy iránta a kereslet.
* Mi a története a Studebakernek, a legöregebb járgánynak?
— Ez egy érdekes történet, egy mester szólt, hogy a majdáni erdőben áll egy különleges, régi autó, egy 1953-ban gyártott Felber, mely borzalmas állapotban van, ő nem akar vele foglalkozni, érdekel-e. Megvettem, helyrehoztam, szebb lett, mint az új, Budapesten egy kiállításon díjat is nyert, és kiderült, hogy ebből összesen 400 darab készült Bécsben, az enyémen kívül még kettő volt, Ausztriában a Mikro-automobilok Múzeumában. El is kezdtek érkezni az ajánlatok, végül azé lett, aki a legtöbbet kínálta, egy német úriemberé, s ő találta nekem ezt a Studebakert, nagyjából ugyanannyi pénzért.
* Ha bármit vehetne, milyen oldtimert vásárolna magának?
— Az 1930-as évek előtt gyártott járműveket inkább dísznek lehet vásárolni, azok gyűjtőknek valók, én azt szeretem, ha tudom őket használni is, ezért azt hiszem, a II. világháború után gyártott motorok közül választanék, hiszen ezek annyira jól össze vannak állítva, hogy a mai napig biztonságosan vezethetőek. Egy BMW Boxert vennék, természetesen oldalkocsisat.
Fényképezte: Szerda Zsófi