— Ne haragudjon — mondja halvány mosoly kíséretében —, de ahogy megláttam, tudatosodott bennem, hogy valóban megejtjük a beszélgetést. Pedig kemény elhatározás áll a döntésem mögött, hogy anyu halála után majd elmondom mindenkinek azt, amit nem mertem jóformán senkinek. Olyan problémáról beszélek majd, amelyről az utóbbi időben egyre több szó esik, még akkor is, ha ez szentségtörésnek tűnik. Sokat gondolkodtam azon, érdemes-e ezzel a nyilvánosság elé állni, amikor ugyanis a szülőanyámnak beszéltem róla, még ő is megrökönyödve tette fel a kérdést: mit csináltál, hogy ilyen helyzetbe kerültél? És jött a határozott anyai tilalom, mely szerint a történtekről senkinek se mondjak egyetlen szót se, hiszen egyértelmű, kit tenne bűnbakká a közvélemény. Hát önként vállaltam a titkolózást, de ne kérdezze, mekkora árat fizettem érte.

Olyan jó volna azt mondani, hogy egy nagyon egyszerű, szegény család gyereke vagyok, akkor talán meg lehetne érteni, hogyan kerültem olyan helyzetbe, amelyből úgy tűnt, nincs kiút. Városi gyerek vagyok, pontosabban városszéli, ahol az utcákat már sornak hívják, de még a városhoz tartozunk. A szüleim szakképzett munkások voltak, mindketten dolgoztak. Ketten vagyunk testvérek, van egy nyolc évvel idősebb bátyám, akivel igazából sosem volt szoros kapcsolatom, nemcsak azért, mert én lány voltam, hanem a korkülönbség miatt sem. A családban ő volt az okosabb, idősebb, erősebb, szebb és kedveltebb. Ezért lettem én egy kicsit mulya, azt hiszem, jómagam is így akartam, én ugyanis soha nem voltam a szüleim figyelmének, szeretetének a középpontjában. Ahogy nőttem, sokszor akadt dolog, amelyet nem értettem, de sosem volt kitől magyarázatot kérnem. Így fordultam a könyvekhez, a szakközépiskola alatt rengeteget olvastam, tanultam, tágítottam a látókörömet úgy, ahogy tudtam. Az iskola befejezése után nem találtam azonnal munkát, hát a szüleim, főleg anyám, úgy döntöttek, hogy elfogadják egy ismerősük ajánlatát, aki a mozgássérült öccse mellé keresett gondozót, mert nem akarta intézetbe adni.

A munkaadó család a városban élt, a szolgálat a jó fizetés mellett bentlakásos elhelyezéssel is járt, így a szülői számítások szerint még jobban is jártam volna, mint egy állami munkahelyen. Tudja, eleinte még csábítónak is tartottam az ajánlatot, mely bizonyos mértékben függetlenített volna engem. Nem kellett sok rábeszélés, elfogadtam.

És az első néhány hónapban semmi gond nem volt. A férfi, akit ápolni kellett, nagyjából olyan idős volt, mint a bátyám, egy fizikailag normálisan fejlett, teljesen épeszű ember, aki valamilyen baleset folytán olyan gerincsérülést szenvedett, hogy a végtagjai teljesen mozgásképtelenek lettek. Fürdetés alkalmával a munkaadóm segített, minden egyebet egyedül csináltam a beteg körül. Eleinte nem volt könnyű, de a háziak rendesek voltak, és én nagyon igyekeztem, mert valóban rendkívül jó feltételeket adtak nekem. Egy fürdetés alkalmával mondta először a munkaadóm, hogy a betegnek „egészséges ösztönei” is vannak, melyeket ki kell elégíteni. Órát is tartott nekem, hogyan kell azt csinálni. Láttam a beteg arcán, hogy ő is szégyelli a dolgot, de semmit sem szólt. Én fel voltam háborodva, és azonnal ott akartam őket hagyni. A munkaadóm „jóindulatúan” figyelmeztetett, gondoljam meg, mit teszek, mert nagyon gyorsan elterjedhet a hír, hogy a beteggel rosszul bántam, vertem, vagy például loptam a lakásból, stb. Hazamentem, és bejelentettem anyának, hogy otthagyom a munkát. Elmeséltem, mi történt. Anya egy ideig hallgatott, majd azt mondta, fontoljam meg jól a dolgot, mert mi történik, ha a munkaadó valóban beváltja a fenyegetését. Sohasem fogom megérteni, honnan merítettem az erőt, hogy visszamenjek a munkára. Ma már tudom, hogy anyám olyan rémisztő képet festett a következményekről, hogy ettől ijedtem meg. Csak jóval később jöttem rá, hogy hivatalos helyen is kérhettem volna segítséget. De látjuk, mi történik azokkal a fiatal nőkkel, akik a családon belüli erőszakról vagy a szexuális zaklatásról szólnak nyilvánosan, milyen kétszínű erkölcsi elmarasztalásban van részük elsősorban azzal kapcsolatban, miért nem léptek nyilvánosság elé már a kezdet kezdetén. Erre én például azt felelném, hogy azért, mert a saját szülőanyám is azt mondta: abba még senki sem halt bele. Hát én is önként választottam a titkolózást, mert nem tudtam, mi lenne helyes, mi védene meg engem. Ahogy anyámat eltemettük, és én egy kissé összeszedtem magam, otthagytam a munkát, és most időseket gondozok a saját otthonukban. Közben igyekszem elfelejteni mindazt, ami történt, abban a reményben, hogy egyszer majd még hinni kezdek az embereknek.