Mondják róla: zabolázatlan, konok, öntörvényű, elviselhetetlen, paraszt, eszelős, zsarnok... Egyvalami biztos: képmutató sosem volt. Színészként és emberként is mindig önmagát adta. Talán épp ezért nehéz szeretni. Dióbél, sérülékeny lelkét ugyanis megcsontosodott, kemény külső veszi körül - védekezésképpen a kalapácsütésekre, melyek gyakran sújtanak le rá. Megszokta már. Meg lehet azt szokni?!... Játszotta Toldit és Kreónt is - az életben és a színpadon is. Legutóbb a neves gall drámaírót, Moliére-t a Képmutatók cselszövése című Bulgakov-szatírában. A darab próbái épp akkor zajlottak, amikor magánemberként, azaz a szabadkai Népszínház magyar társulatának igazgatójaként egy ,,abszurd dráma főszereplője lett.
* Te úgy élted meg, hogy leváltottak tisztségedről, a hivatalos közeg pedig azt magyarázta, lejárt a mandátumod, s az új igazgató kinevezésének procedúrája szabályosan zajlott le. Nos, azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Hogy érzed magad jelenleg?
- Köszönöm kérdésed. Jó a kedélyállapotom, elviselem a szűkebb és a tágabb környezetemet, április 26-a óta ugyanis gyógyszereken élek. Nem azért vagyok depressziós, mert megszűntem igazgatónak lenni, hanem mert kiütöttek. Nyolc és fél évig vezettem a magyar társulatot, s már magam is eldöntöttem, lemondok erről a tisztségről, de hogy igazából mi folyt a hátam mögött, azt csak Kisvárdán értettem meg. A határon túli színházak kisvárdai fesztiválján - ahol a társulat és jómagam is komoly szakmai tekintélyt élvezünk eddigi munkánk és erőfeszítéseink révén - odajöttek az erdélyi kollégák aggódva, és bizalmasan megkérdezték tőlem: ,, A rendőrség is kint volt? Aztán másnap megint: ,,A bírósági ügy már véget ért? Ekkor fogtam fel igazából, mire is gondolnak az emberek. Merthogy a világon nincs olyan ország, nincs egyetlenegy olyan eldugott, elmaradott helység se, ahol a kiteljesedése csúcsán lévő színházi gárda éléről - egy hónappal az évadzárás előtt! - leváltanák a társulatigazgatót. Csak akkor, ha az köztörvényes bűnöző. Ha erkölcsi magatartása a tettlegességig fajult... Kellemetlen volt, és nem is akartam magyarázkodni, hogy erről szó sincs. Hogy a színház főigazgatónője csak azért írta ki egy hónappal a mandátumon lejárta előtt az igazgatói posztra a pályázatot, mert a szabadkai önkormányzat - amelynek semmiféle kanala nincsen a magyar társulat vezetőjének megválasztásában, ez a mindenkori főigazgató jogkörébe tartozik - maffia módjára megfenyegette a főigazgatónőt, hogy ő is elveszíti állását, ha netalán engem neveznek ki még egyszer igazgatónak. S mivelhogy...
* ,,...régóta vannak itt /Oly férfiak, kik ellenem lázítanak...'
- Így igaz. Történt tehát, hogy a főigazgatónő megijedt, elveszítheti az állását, kiegyezett tehát az önkormányzattal.
* ,,Kiben kemény az indulat, legkönnyebben bukik... - ezt már középiskolás korodban megtanulhattad...
- Nyolc évvel ezelőtt, amikor megválasztottak igazgatónak, már akkor mondtam, Mezei Zoltánt úgy kell kinevelnie a társulatnak, hogy utánam átvehesse a karmesteri pálcát. S a társulat mellette is döntött. Emiatt egyik szemem sír, a másik meg nevet. A választás nagyon jó, de úgy gondolom, korán történt meg. Akkor, amikor Mezei Zoltán épp egy olyan műhelymunkába fogott, amely a társulat fejlődése szempontjából roppant fontos volt, ám most félbemaradt ez a tevékenysége, s attól tartok, irgalmatlan károkat fog ez okozni színjátszásunkban.
* Pontosíts. Eddigi rendezői munkájára gondolsz?
- A Záróra című előadásnak azért van mindenütt olyan osztatlan sikere, mert egy rendkívüli műhelymunkának az eredménye. A színháztörténetben talán emberöltőnként egyszer sikerül valakinek az, ami Mezei Zoltánnak a Záróra rendezésekor: hogy egyetlenegy szerencsés pillanatban találkozott az ihlet, az elképzelés, az érzések és indulatok - meg a megfelelő emberek. Szabadkán mióta várunk erre? Ötven éve? S ahelyett, hogy most ezzel az istenadta tehetségű kis gárdával foglalkozna, s vinné tökélyre azt, amit felcsillantottak, haszontalan hülyeségekkel kell foglalkoznia.
* ,,Csak az elfáradt madarakat tudjuk elfogni - idézi Nietzschét kedvenc íróm, Müller Péter, utalván arra, hogy ami a lélekben történik, az szóval kifejezhetetlen. Még mindig zaklatott vagy a történtek miatt?
- Látom a tornyosuló felhőket... Lehet, hogy most patetikus vagyok, de így élem meg a dolgokat - a színész lelkének patetikusságával.
* Igazából mi fáj? Még mindig vérzik sértett önérzeted és büszkeséged?
- Keresztény hitben és vallási gyakorlatban nevelkedtem gyermekkoromban, s ennek köszönhető, hogy amiről azt hittem, levetkeztem, mégis működik bennem, valahonnan a mélyről ismét előtört, vagyis képes vagyok a krisztusi megbocsátásra és emberszeretetre. Nem vagyok vallásos, csak hívő ember. Közismert ateizmusom inkább egyház-, mintsem istenellenes magatartás. Nem az önbecsülésemmel van tehát baj, hanem az okoz lelki vívódást, hogy ötvenkét évesen kell újraértelmeznem olyan alapértékeket, amelyekről azt hittem, szilárdak, megdönthetetlenek. Ismét fellobban bennem a kérdés: mi az emberiesség? Mi az emberségesség? Az emberközpontúság? Akkor mindezekben eddig gyermekdeden, infantilisan hittem? S értelmetlen a művésznek az örök küzdelme a jobbért? Miért mindig annak mennek neki az útonállók, aki gyengébb?!
* ,,...dicső tettéért rútul kell meghalnia - meséli a görög drámaíró. Nem véletlenül idézem a sorokat...
- Mindent mondhatnak rám. Megbélyegezhetnek azzal is, hogy sosem voltam lojális ,,elvtársaim-hoz (noha sosem volt semmilyen pártkönyvecském), de önzetlenül igyekeztem elvégezni azokat a tennivalóimat, amelyeket önszántamból vállaltam fel ezért a sors- és viharverte kis közösségért, a délvidéki magyarságért. S ott törtem a jeget, ahol a legvastagabb és legkeményebb volt. A Tanyaszínházat 1978-ban alakítottuk, amikor még semmiféle magyar érdekszervezet, párt vagy civil szervezet nem működött, ám szükségét éreztük annak, hogy összetömörítsük a magyarságot elfogyó falvainkban és a tanyasorokon. Ristić megjelenésekor Tájszínházat indítottam Topolyán, de sajnos ehhez sem kaptam meg a megfelelő erkölcsi támogatást, s mindössze egy bemutató meg hét-nyolc reprízelőadás erejéig élt. Míg az aktuális politika nem mert, nem tudott (nem akart?!) megbirkózni Ristićtyel a 90-es évek elején, én akkor kulturális tiltakozásképpen felvetettem a Kosztolányi Dezső Színház megalakításának ötletét. Az ötletemet ellopták, és megvalósítását rábízták Soltis Lajos barátomra. Aztán Soltis elment Magyarországra, s mégis nekem kellett kilincselnem tovább, hogy 1994 októberében végre megnyíljon a Kosztolányi Dezső Színház. Ott voltam a VMDK alapításánál is. Az első tizenegy között írtam alá a listát. Aztán amikor hivatalosan is bejegyezték, és párttá alakult az érdekszervezet, s amikor az ezt követő elnökségi ülésen osztogatni kezdték a pártkönyvecskéket, elszorult gyomorral és zakatoló szívvel láttam, hogy olyanok is előbújtak a háttérből (és foggal-körömmel harcoltak azért: hányadikak legyenek a sorban), akik annak előtte félelemből fel sem ismertek bennünket az utcán. Ismét pofon vágott a valóság. Az ostoba, kicsinyes, embertelen karrierizmus úgy elnémított, hogy szólni sem tudtam. És nem kaptam pártkönyvecskét! Én, aki azt hittem, végre, 80 év után kezünkbe vesszük a sorsunk irányítását itt, a déli végeken, testben-lélekben összeomolva láttam, dugába dől ismét az eszme.
* És a magad módján fellázadtál. Elvonultál színháztól, közélettől...
- Ennyi kudarc után éppenséggel át is nevelhettem volna magamat simulékonyabb emberré, de erkölcsi tartásom nem engedte. A lázadás, tudod, a művészember keresztje. Mert kiből is lesz művész? Abból az emberből, akinek alapvetően baja van a világgal. Akit már kicsi korában valami sérelem ért. S én igen korán szembesültem sok-sok igazságtalansággal. Parasztcsaládból származva naponta látnom kellett szüleim küzdelmes, keserű életét. Hogy inuk szakadtáig dolgoznak, mégsem gyarapodnak, mert valaki más fölözi le a hasznot. Apám vergődését, megsemmisülését. Gyerekként meg kellett értenem, mi vezette őt odáig, hogy bár nagyon szerette a családját, mégis meg akarta ölni... Emellett iszonyatosan magányos voltam. Nem volt testvérem, s tanyasi gyerekként a falusi iskolások sem fogadtak be maguk közé. Elképzeltem hát, hogy van egy bátyám/öcsém, s míg kanászkodtam vagy libapásztorkodtam, hangosan beszéltem hozzá. Búbánatom csak a templomban oldódott fel. Ez volt az egyetlenegy menedékhely, ahová tiszta lélekkel beléphettem, s ahol tudtam, nem érhet bántódás. Ministránsként sok temetésen is részt vettem, s nagyon foglalkoztatott az elmúlás rejtelme. Emlékszem, egyszer az elvonuló fecskéknek adtam gyászmisét. Ekkor még pap akartam lenni, hogy a szószékről én is minden szenvedőnek gyógyírt adjak vigasztaló szavakkal...
* Végül is azt teszed. Hiszen a színpad is valamiféle szószék.
- Nekem templom. Néha elgondolkodom azon, mi lett volna, ha szülőfalumban, Tornyoson maradok. Mi lett volna velem, ha szüleim nem költöznek, szó szerint, tíz kilométerrel lejjebb, Kavillóra, a tanyavilágba? Tornyoson minden bizonnyal törekvő földtúróvá váltam volna, talán virág-, talán gombatermelővé... De Kavillóról, a sár- és portengerből csak kifelé, azaz csak ,,felfelé igyekezhetett az ember. Hát így lettem színész. Első ,,kabaréim”-at Vera néni kocsmájában rendeztem 13-14 évesen. De a szereplőim között 24-25 évesek is voltak. Szóval előbb ,,csináltam színházat, mint ahogy láttam igazi előadást. S Kavillón szereztem néhány kiváló barátot, akik sokáig példaképeim voltak: Soltis Gyulát és Lajost, Lajkó Nándort...
* Első rendezői és színészi sikereidet topolyai gimnazistaként élted át a KMV-n. Szophoklész Antogonéjában Kreónt alakítottad (innen a fentebb vett idézetek is). S úgy hírlik, emiatt dobtak ki a középiskolából...
- A próbák miatt annyit hiányoztam, hogy nem volt más választásuk. Virág Mihály, a szabadkai Népszínház magyar társulatának akkori igazgatója mikor meglátott az előadásban, Sebestyén Tiborral, a rendezővel felkereste az iskolaigazgatót, s kérte, valahogy érettségiztessenek le, hogy felvehessen a színházba... S annak ellenére, hogy engem a gimnáziumban mindenki egy idiótának könyvelt el, szájtátva hallgatták, hogy mondom fejből a rémesen hosszú és nehéz szöveget. No de igazságtalan lennék, ha nem szólnék azon tanáraimról, akik viszont az én zilált és extrém viselkedésemet megértették, és mindent megtettek ,,megmentésem”-ért. Nagyon nagy hálával gondolok Tóth Ferencre, Tóth Klárára, Csernik Attilára, Soós Józsefre, Virág Gáborra, Sétáló Annára, Gutira, Rindre... Remek emberek.
* Magad is tanítasz az újvidéki Színművészeti Egyetemen beszédtechnikát. Pedagógusként most hogyan éled át a fiatalok világát?
- A tanítás fiatalon tart. Felüdítő részt venni azokban a vitákban, amelyeket sziporkázó elméik olykor kicsihol. Igyekszem nemcsak a szép színpadi beszédre megtanítani őket, hanem a pódiumművészeteket és a versmondást is megszerettetni velük. Verset mondani jól csak érett korban tud az ember, mert a vers a költő mondanivalójának egy sűrített esszenciája, de gyakorolni idejében el kell kezdeni. Nálunk nincsenek (vagy csak nagyon kevesen) hivatásos versmondók, s ez nagy baj. Harminc évvel ezelőtt Vajdaság-szerte megfordultak a legkiválóbb magyar előadóművészek, akik nemcsak nemzeti irodalmunk kiválóságaira hívták fel nekünk, fiataloknak a figyelmét, de helytállásra, haza- és emberszeretetre, anyanyelvünk megbecsülésére is neveltek bennünket. Hát ezeket az időket szeretném visszahozni.
* Ötödik éve osztják ki - az ötleted alapján - A Délvidéki Magyar Színjátszás napján, október 29-én a Pataki-gyűrű Díjat. Az öt év alatt immár másodszor érdemelted ki e magas kitüntetést a szakmai zsűritől. Az idén a Bulgakov-Moliére: Képmutatók cselszövése című műben nyújtott alakításodért. A több hónapon át tartó igazgatóbotrány után hogyan érintett ez az elismerés?
* Nem tehetek róla, hogy a dr. Franyó Zsuzsa, Karna Margit, Ágoston Pribilla Valéria és Lénárd Róbert alkotta zsűri nekem ítélte oda. Mondjam azt, hogy képen vágott?! Lám, vannak emberek, akik méltányolják a munkámat. A kollégák között mind a mai napig erről nem esett egyetlenegy epés megjegyzés sem. Pedig a színházban nagyon irigyek tudnak ám lenni egymásra! A díj (noha zaklatott lelkemnek nyugalmat ad) számomra nem elégtétel, hanem teher. A jövőben még inkább igazolnom kell a jogosultságát.
* Kívánok a sok szép, áhított szerepálom megvalósításához jó egészséget, szerencsét!
- Köszönöm!