– 1971 novemberében, tizenhét éves korában jött édesanyám Hódegyházáról a Papuliba dolgozni mint pincérlány, és ennek már ötvenöt éve. Néhány év múlva megismerte az édesapámat, és összeházasodtak. Húszéves volt, amikor megszülettem. Nagyon szép gyermekkorom volt, édesanyám szülőfalujában, a nagyszülőknél és itt nevelkedtem, nőttem fel – kezdte a történetet Gere Zsíros Elvira. – Az esküvő után anyu átvette az étterem vezetését az akkori tulajdonosoktól, majd mintegy tíz év múlva megvásárolták. Miután anyu is, és apu is nyugdíjas lett, 2008 áprilisától én lettem a tulajdonos, igaz, akkor még inkább csak papíron. Tele voltam lendülettel, jól éreztem magam, továbbra is anyu volt a főnök, apu mindenre felügyelt, és így nekem könnyű dolgom volt. Főleg az adminisztráció tartozott a feladataim közé, jól működtünk hármasban, és akkor már a férjem is besegítgetett.

* Vagyis mindig vendéglősnek készült, és nem is gondolt arra, hogy más pályát választ?

– Azt kell mondanom, hogy ez nem volt ennyire egyértelmű. Közgazdasági középiskolát fejeztem be, kereskedelmi szakon, utána a közgazdasági kar hallgatója voltam Szabadkán, és marketinggel szerettem volna foglalkozni. Amikor befejeztem az egyetemet, az akkor még nagyon jól működő zentai cukorgyárban kezdtem el dolgozni a főkönyvelő mellett. Nagyon tetszett ez az időszak, mely három évig tartott, sokat tanultam, szakmailag fejlődtem, különböző emberekkel dolgoztam, és nem én voltam a kicsi, akit mindenki szeret, hanem egy fiatal kezdő. Kellett ez a későbbi életem alakulásához, és a mai napig hálás vagyok annak a néhány évnek. De eljött az a pillanat, amikor felvetődött a kérdés: hogyan tovább? Elgondolkoztam, hogy itt van ez a vendéglő, amelyet ismerek, a szüleim a támaszaim, és megszületett a döntés. Az étterem népszerűsítését, a hirdetéseket már jóval korábban rám bízták a szüleim, szerettem is, hiszen ez is része volt az egyetemi képzésemnek. A diplomamunkámat is a vendéglő marketingkommunikációjából írtam. Az étlap kinézete is hozzám tartozott, de a tartalma akkor még nem, azt anyu gondolta ki és tervezte meg. Ma már természetesen a szakácsokkal, séfekkel megbeszélve ebbe is sokkal nagyobb beleszólásom van. Hozom az ötleteket, kipróbáljuk, kóstoljuk, rátesszük az étlapra, vagy ha úgy gondoljuk, nem felel meg a szintünknek, akkor azt az elképzelést félretesszük.

* Egyébként szeret főzni? 

– Igen, szeretek, és nemegyszer nekem is be kellett állnom a konyhába. Mindent el tudok készíteni, ami az étlapon szerepel, de hobbiszakácsnak tartom magam, és igazából a sütemények világa áll sokkal közelebb hozzám. Kétszer voltam Pesten képzésen, a francia mousse jellegű monodesszerteket tanultuk. Régebben ezek fent is voltak az étlapon, vagy rendezvényen desszertként szolgáltuk fel őket, és egyedül készítettem el. De nagyon munkaigényesek, és így, hogy a szüleim már sajnos nem tudnak besegíteni a munkába, erre a kedvtelésemre egyre kevesebb idő jut.

* Mi a titka annak, hogy a Papuli ilyen hosszú ideig fennmaradt?

– Ezt sokszor kérdezték már tőlem, és én minden alkalommal elgondolkozom, hogy valójában mi a titok. Szerintem az, hogy teljes egészében a munkának adjuk magunkat, tiszta szívünkből csináljuk ezt – és ez nem túlzás, valóban így van. Az a legfontosabb, hogy itt minden rendben legyen, a vendégeink elégedetten távozzanak. Ez nagyon sok áldozatot kíván, akár a család részéről, akár a baráti kapcsolatok terén, de a barátaink tudják, hogy a mi munkánk nem hétfőtől péntekig vagy 6-tól 2-ig tart, hanem a hét minden napján, és ha nem is 24, de sokszor napi 16 órás a szolgálat. Az étterem pedig nem ez a négy fal, hanem a vendégek, az itt dolgozók, a beszállítóink, mindenkire oda kell figyelni, és a szeretetet is bele kell tenni. Talán ez lehet a titok?

* Azok mellett, amit említett, bizonyára hozzájárul a hagyomány és a családi receptek is?

– Természetesen. Most, amikor felújítottuk az éttermünket, sokan kérdezték, mit változtattunk az étlapon. Semmit sem változtattunk, mert ezek az ízek ötvenöt éve jól működnek. A szüleimtől tanultam a recepteket, és ami bevált, azon nem változtatunk. Ezek kísértek bennünket évtizedeken át, és a vendégeink is szeretik őket. Nekem az számít, hogy amikor valaki eljön hozzánk, tudjon választani az étlapról, tudja, milyen ételt kap. Fontos az adagok mennyisége és a házias íz, hogy azt mondják, ez olyan, mint amit a mama vagy az anyu főzött. Legyen valami személyes érzése a vendégnek, ha nálunk ebédel vagy vacsorázik.

* Milyen konyhát képviselnek, magyart, vajdaságit, zentait?

– Én vajdaságinak mondanám, mert nagyon büszke vagyok arra, hogy itt élek Zentán. Vajdaság Európa és a Balkán határán található, és mi ezt a két konyhát képviseljük. A rostélyos húsok, csevap, pljeskavica és társai nem maradhatnak el, mert kérik a vendégek, a halászlé végett, melyről nagyon ismertek vagyunk, sokan térnek be hozzánk, a birkapaprikás, a marhapörkölt, a töltött szeletek szintén több évtizede rajta vannak az étlapon, és mindezek mellé főleg vajdasági borokat kínálunk. Persze, vannak újdonságaink, akár keletiesebb ízvilágú ételeink is, de a lényeg, hogy érezze a vendég azt a többletet, amelyet mi teszünk hozzá. Ez lehet egy kedves szó a pincértől, egy díszítés a tányéron vagy a hely melegsége, otthonossága.

* Családi vállalkozásról beszélünk. Mindenki részt vesz benne? 

– A férjemmel nagyon régóta ismerjük egymást, még abból az időből, amikor én sem tudtam, hogy ez lesz az utam. Azt pedig, hogy neki is itt kell majd helytállnia, szerintem még akkor sem gondolta, amikor átvettem az éttermet. Ő elektromérnök, és a támogatása meg a segítsége a saját területén – technika, számítógépek, programok – nagyon sokat számít. Ezekhez én nem értek, és nem is szeretnék vele foglalkozni. Amikor viszont 2022-ben megnyitottuk a szálláshelyünket, azt ő átvette, irányítja a foglalásokat, visszaigazolásokat, fogadja a vendégeket, menedzser, recepciós és mindenes, az étterem pedig az én területem, és így nagyon jól kiegészítjük egymást. A lányunk tizenhat éves, gimnáziumba jár, és még nem tudja, mit szeretne csinálni. Azt látjuk, hogy a turizmus jobban vonzza, mint a konyha. Engem a szüleim egyáltalán nem irányítottak. Apukám volt mindig a szigorú, anyum széles látókörrel szemlélte a világot, és soha nem helyezték rám azt a terhet, hogy ezt nekem majd valamikor folytatnom kell. Én sem akarom, hogy a lányom tizenhat évesen azon gondolkozzon, egyszer majd egy ekkora vállalkozást kell vezetnie. Azt szeretném, hogy ő is kipróbálja magát, keresse a számára megfelelő utat. Lehet, hogy egy kicsit irányt mutatunk, de nem erőszakosan, és ha egészen mással akar majd foglalkozni, azt is támogatjuk, hiszen az ő boldogsága a legfontosabb. Mi sem gondoltuk a férjemmel, hogy ez lesz az utunk, de az életben vannak érdekes csavarok, olyanok is, amelyek jók.

Gere Zsíros Elvira, Fajka Nikoletta, Fajka Levente

* Szórakozásra, magánéletre mennyi idő jut?

– Évente egyszer hét napra elmegyünk nyaralni, és beiktatunk egy háromnapos kikapcsolódást is. Ebben a szakmában vannak fő időszakok, ilyenek a nyári hónapok és az ősz novemberig, amikor nagyon sok a munka, télen viszont tudunk időt találni egy-egy kellemes hétvégére, kirándulásra, színházlátogatásra. Ez nagyon fontos, és egyre inkább érzem, hogy meg kell engednünk magunknak ezt a kikapcsolódást. Arra is mindig ügyeltünk, hogy a lányunk számára jelentős eseményeken ott legyünk. Néha azt érzem, hogy túl sokat áldozunk a munkára, de ezt a vendégnek soha nem szabad észrevennie.

* Ez a sok erőfeszítés eredményt hozott, hiszen a Papulinak neve és jó híre van.

– Nem tagadom, nagyon jólesnek az elismerő szavak. Amikor szépeket mondanak rólunk, és megköszönöm, azt valóban hálával teszem. Egy dicséret belőlem nem vesz el, de másnak sokat ad, ezért nem szabad fukarkodnunk a kedves szavakkal.

* Többször említette már a szálláshelyet, melynek kialakításakor ugyancsak a minőségre, a magas színvonalra törekedtek.

– Az ötlet főként a külföldi vendégeinktől származik, akik egy-egy kellemes vacsora után gyakran rákérdeztek, miért nincs szálláshelyünk is. Az elsődleges célcsoportunk az üzletemberek, akik a világ minden tájáról érkeznek, és nagyon sok helyen megfordulnak. Ha már elkezdtünk gondolkozni ezen a fejlesztésen, akkor elsősorban nekik szerettünk volna az igényeiknek megfelelő szolgáltatást nyújtani. Amikor eladóvá vált itt a szomszédban egy régi épület, megvásároltuk, felújítottuk, és tíz négycsillagos szobát alakítottunk ki. A Prosperitati pályázatát a legjobbkor írták ki, mert e nélkül a támogatás nélkül az elképzelésünk megvalósítása tovább tartott volna.

* Nemrégiben az étterem is megújult.

– Igen, csak a padló, az asztalok és a székek maradtak a régiek, minden mást érintett a felújítás, melyre már nagy szükség mutatkozott, hiszen az utolsó ilyen munkálatok huszonkilenc évvel ezelőtt folytak. Már az édesanyámmal is gondolkodtunk a változtatásokról. Emlékszem, 2008-ban, amikor átvettem az éttermet, itt álltunk, és arról beszélgettünk, hogy a plafont le kellene cserélni. Aztán abban maradtunk, hogy egyelőre hagyjuk, mert nem túl stabil a gazdasági helyzet. Most már látom, hogy akkor meg kellett volna csinálni, mert a körülmények azóta sem lettek annyival jobbak, amennyit mi vártunk. Ami miatt most belevágtunk, az elsősorban az volt, hogy a cigarettafüstöt egyre kevesebben tolerálják, és én sem viselem túl jól. Eddig is volt ventilációs rendszerünk, de régi típusú, most viszont modern füstelszívó rendszert szereltettünk be a mennyezetbe. De ha már azon változtatunk, akkor a falak és a világítás se maradjon ki! Ötlet ötletet követett, és az eredmény egy teljes stílusváltás lett. Másak a színek, a díszítés, de ez én vagyok. Az előzőt is imádtam, az a szüleim elképzelése volt, és nagyon modernnek számított a maga idejében. Én szépnek tartom, és a vendégeknek is tetszik, még akkor is, ha közben megjegyzik, ők a régit is szerették. Nagyon sok találkozót, születésnapot és más rendezvényt tartanak nálunk, most jön az elsőáldozások és a bérmálkozások időszaka, továbbra is minden szombaton élő zene van, ami szintén családi hagyomány. Régen sokkal több mulatságot szerveztünk, a leghíresebb a cigány bál volt, mára a Valentin-napi és a nőnapi bál maradt meg.  

* A díjak, elismerések is megtalálták a vendéglőt és a szálláshelyet.

– Az Újvidéki Nemzetközi Turisztikai Vásár által szervezett minőségértékelésen több elismerést kaptunk, számomra a legkedvesebb az, amelyet a hosszú családi tradíció megőrzéséért ítéltek nekünk. Az Utazó magazin által szervezett szavazás eredménye is nagyon kellemesen érintett bennünket, és az eddigi munkánk koronájának tartjuk. Ez nem csak az én érdemem, ez az ötvenöt év eredménye, a szülőké, az itt dolgozóké, a régi és a jelenlegi munkásoké. Közös elismerés, mely irányt mutat a jövőre nézve, hogy amit csinálunk, az jó, és ne térjünk le erről az útról.

* Elégedett-e az életével és azzal, amit elért?

– Ezt még nem kérdezte senki, a válaszom pedig egyértelmű igen. Remélem, nem hangzik nagyképűen, de mi bajom lehetne? Itt van ez a csodálatos étterem, melyet nem én hoztam létre, de továbbviszem, és az a célom, hogy még sokáig megmaradjon. Amikor a szüleim már nem voltak itt, és nem segítettek, bizony én is kaptam pofonokat, olyanokat is, amelyekre nem számítottam. Meg kellett keményedni ebben a munkában, megtanultam nemet mondani. Létrehoztuk a szálláshelyet úgy, ahogyan mi szerettük volna, és folyamatosan gondolkodunk a fejlesztésen. A csapatunk nagyon jó és összetartó. Persze vannak távozók és újonnan érkezők, de olyanok is, akik már régóta, akár több évtizede nálunk dolgoznak. Az ő tudásuk és szakértelmük is hozzájárult ahhoz, hogy most itt tartunk, a fiataloknak pedig utat mutatnak. A támogató férjemet és a csodálatos lányunkat, vagyis a családot talán elsőként kellett volna említenem. Sajnos, a szüleim már nincsenek itt, ennek valamiért így kellett alakulnia…

* Egy-egy ilyen beszélgetést általában a tervekkel szokás befejezni, de mivel tudom, hogy a felújítás néhány héttel ezelőtt fejeződött be, erre talán most nem kellene rákérdeznem.

– Kérdezzen nyugodtan, mert továbbra is tele vagyunk tervekkel. Kezdem magamban fölismerni az apukámat, aki folyamatosan épített volna, anyu pedig mindig mondta, hogy egyelőre elég lesz. Ezzel a felújítással az éttermet és a szálláshelyet egy szintre hoztuk, mert az utóbbi kinézetben magasabb kategóriát képviselt. Most viszont itt van a teraszunk, azt is rendbe kell tenni, az étterem épületének a külsejére is ráférne már egy kis megújulás. Ezek az idén nem fognak megtörténni, de tíz évet sem szeretnénk várni. Tehát nem állunk meg, most örülünk annak, ami új és szép, de haladni kell tovább.