Az utazási irodák által szervezett utakat sokan nem szeretik, pedig nagyon lehet élvezni, hogy minden ki van találva helyettünk. Nem kell oldalakat böngészni szállás után kutatva, útvonalat sem kell tervezni, s még számolgatnunk sem kell, hogy mennyi pénzre lesz szükségünk. Itt mindezt megoldják helyettünk, esetünkben az Eta Tours.

Útitársaink 95 százaléka nő, hölgy, lány, csaj, néni. Barátnők, anya-lánya, mellettük egy-két család és csak elvétve néhány férfi. Jómagam is két barátnővel utazom. Ezen elgondolkodom. Toszkána ennyire csajos helyszín? A férfiaknak túl romantikus, csöpögős, nyálas? Pedig elvileg még George Clooney is innen vásárol bort, ha a Comói-tó partján lévő nyaralójában éppen elfogy.

Az odaút hosszabb, mint kellene, a hatórás várakozás miatt a horvát határon. De semmi gond, nem fogjuk ezen felhúzni magunkat, különben is, kiválóan tudok buszban aludni, nem ma kezdtem, az összes pozitúrát ismerem már. A bázisunk Montecatini Terme, egy Firenzéhez közeli kisváros, mely termálvizes fürdőiről kapta nevét, ezek azonban a nálunk vaskosabb pénztárcájú turisták számára elérhetőek. A régi városrészbe, azaz Montecatini Altóba egy piros funicolaréval (felvonóval) lehet feljutni. Egészen szürreális, ahogyan az égőpiros jármű a pasztell tájba robog. Mivel az első délutánunk a városnézés után szabad, úgy döntünk, ott fogyasztjuk el az első olasz vacsoránkat. És milyen jól tesszük, hiszen itt esszük a legjobb pizzát (pedig megkóstoltunk még néhányat az ott töltött idő alatt)

Montecatini Terme

Esténként nem kell ringatni bennünket, mint a frissen vágott fa, úgy esünk be az ágyba, fárasztó a turisták élete. Bezzeg egy igazi olasz biztosan nem sétálgat délután a tűző napon, a szieszta mindenki számára szent. És valóban így van: délután 2 és este 6 között az éttermek bezárnak, és több bolt is kiakasztja a Zárva táblát az ajtajára. A helyiek sziesztáznak, pihennek, a turista pedig oldja meg magának az étkeztetését. Az ő baja. Milyen jó hozzáállás ez, nem? No, nem is ideges nép az olasz, hiába beszél nagy hangon, erőteljesen gesztikulálva, az mind csak színjáték. Isteni. 

A második nap első fele a strandolásé, hiszen az utazás félig-meddig nyaralásként volt aposztrofálva, így majdnem minden napra jutott egy strand, egy tenger, hiszen mártóztunk a Ligur- és a Tirrén-tenger habjaiban is. Viareggio hosszú strandján a kék napernyők mellett döntöttünk, hiszen csak kevés a szabadstrand, a legtöbb helyen fizetni kell a napernyőért és a napágyért. Azaz, mondhatni, a kényelemért. Hableánylétünket délután adtuk fel, hiszen továbbindultunk az időszámításunk előtt 180-ban alapított Luccába, Toszkána egyik fontos városkájába, ahol talán a legtöbb eredeti állapotban fennmaradt középkori látnivaló található, s a híres zeneszerző, Puccini is itt született, innen költözött Milánóba tanulni. Első művét a Le villit is Lucca város színházában mutatták be.  

Puccini szobra, Lucca város

Azt hiszem, Lucca és köztem első látásra szerelem szövődött. Az óriási téren tölgyfák, melyek tetejéből kabócák hangja zirregi tele a nyár utolsó napjait. El tudnám képzelni magam, amint egy piros robogón ebben a városkában éppen munkába sietek, mint a tegnapi kis piros felvonó a hegyre. A barátságos kis utcákban gyönyörűbbnél gyönyörűbb terekbe, szobrokba, épületekbe botlunk. A történelem karnyújtásnyira tőlünk. Meg is simogatjuk.

Ismét a buszban. A vezetőnk legtöbbet használt szavai a következők: etruszkok, Mediciek, tirrén, shoppingolás. Hangja többször ringat álomba bennünket, így hát nehéz eldöntenem, hogy álmodtam, vagy tényleg elhangzott a merész feltételezés, mely szerint valójában az olaszok is a szerbektől származnak. Hm. Ezt biztosan nem a Wikipédián olvasta

Marina di Bibbona

Marina di Bibbona a következő napunk tengerpartja. Mint a csapatvezető mondja, az egyik legszebb strand. És a leghullámzóbb — teszem hozzá, hiszen a szél miatt erőteljesen habzik a tenger. Most éppen a Tirrén. Koccintunk, és könyveink mögé bújunk. A délután második felében egy igazi toszkán kisvárosba, Bolgheribe utazunk. És végre, a ciprusfák. Filmbe, festményre, képeslapra illő táj, nem lehet vele betelni. A falucska annyira kicsi, hogy 10 perc alatt az egész körbesétálható. Boltocskák kézművestermékekkel, a sarki fagyizó előtt magukat legyező turistahad kígyózik. Borüzletek, tészta s persze bőrcipő, bőrtáska, bőrkabát, amíg a szem ellát. Már a tapintásuk olyan, hogy könnybe lábad az ember szeme, s libabőrös lesz a kisujjától a feje búbjáig. Hiába, az olasz bőrnek nincs párja. 

Bolgheri

Cinque Terre egy egész napot kap, hiszen az öt városka bejárásához idő kell. Sokan a világ legszebb partjai között tartják számon, amit meg is értek. Mindegyik egyedi s valamiért más, mint a többi. Riomaggiorét egy magasan a sziklafalba épített kis úton lehet megközelíteni, Manarola talán a leghíresebb, színes házacskái olyanok, mintha egy meséhez készültek volna illusztrációként. Vernazza igen hasonlatos az előzőhöz, egymást érik az éttermek, rántott tintahalkarikákat készítenek az utcán, az embernek az az érzése, hogy itt mindenki eszik. Corniglia lett a kedvencünk, annak ellenére, hogy a városkához több száz lépcsőt kellett megmásznunk, hiszen nem közvetlenül a tenger partján található, fent viszont a leghangulatosabb tengerparti utcácskák fogadtak, úgy látszik, sok turistát elriasztanak a lépcsők. Életem legjobb lasagnéját is itt ettem, mellettünk helyi bácsik boroztak és nevettek nagyokat. Monterosso al Mare a fürdőzőké, a többi négy városkának nagyon pici strandja van, Monterosso viszont hosszú, homokos partszakasszal büszkélkedhet. Ráadásul a strand végét jelző sziklába egy 14 méter magas Neptun-szobor van vésve. Nem mindennapi, az biztos.

Cinque Terre

A Neptun szobor

Az utolsó előtti napon Tirrenia strandján napoztunk, majd Livornót látogattuk meg, ezt a hangulatos kis kikötővárost, melyen érezhető, hogy megállóhely, átutazásra használják. Az utolsó, Montecatiniben töltött esténket természetesen tésztával koronáztuk meg. Nem lehet eleget falatozni az olasz konyha remekeiből. És végre lelkiismeret-furdalás nélkül ehettem mindennap pastát vagy pizzát.

Michelangelo Dávid-szobra

És jön utazásunk csúcspontja, Firenze, a reneszánsz bölcsője. Az Arno folyó két partján, annak völgyében elterülő város, mely hosszú múltra tekint vissza, s századokon át a Medici család uralta. Niccolò Machiavelli, Amerigo Vespucci, Dante Alighieri, Francesco Petrarca, Sandro Botticelli, Leonardo da Vinci, Michelangelo — csak néhány név a híres firenzeiek közül. Vezetőnk Tanja, aki harminc évvel ezelőtt költözött Firenzébe, akkor még csak tanulni, s itt ragadt. Megértem. A város központjában annak leghíresebb épülete, a fehér, zöld és rózsaszín márványból épített dóm. Méltóságteljes. Szó nélkül, földre ejtett állal állunk mellette. Aztán továbbsétálunk: Palazzo Vecchio, az Uffizi-palota, Dante szülőháza, a Dávid-szobor leghűbb mása, átballagunk a Ponte Vecchión, megnézzük a Pitti-palotát, majd véget ér a hivatalos városnézés, és belevetjük magunkat a firenzei forgatagba. Követve az illatokat egy piacon kötünk ki, hagyjuk elveszni magunkat, hiszen a belváros minden szeglete, minden aprócska részlet csodákat rejt. 

Ponte Vechio

A firenzei Dóm

Megsimogatjuk még a réz vaddisznót, és pénzt kívánunk tőle magunknak (a legenda szerint mást nem is szabad), ejtünk néhány könnycseppet a csodálatos bőrkabátok mellett, aztán alvásra készen, hullafáradtan villamosozunk vissza a buszunkhoz, vár még ránk egy hazaút, s a könyveinkből is maradt még néhány oldal. Igazán finom volt ez a hat nap, s annyi látnivaló kimaradt, hogy már csak ezért is kénytelen leszek még visszatérni.