* Minden írói pályának egyéni íve van. A sajátodat hogyan határoznád meg?
— A zentai gimnázium befejezése után egészen más pályára készülődtem, nem tartoztam tehát a korán verselő társaim közé, az önképzőköri „múltam”-ra nem is emlékszem, így szinte a váratlan irányított engem az újságírás felé. Mindig olvastam viszont. Úgy húszévesen került a kezembe Szerb Antal Utas és holdvilág című regénye, s egyfajta belső villámcsapásként sejtette velem, hogy talán ez az út lesz számomra kijelölve. Újvidéken a hatvanas évek legvégén egy tehetséges és korán érlelődő nemzedék csoportosult az akkori Képes Ifjúság, pontosabban annak irányítója, Hornyik Miklós köré, hozzájuk csapódtam én is. Ekkor kezdtem el verseket írni, majd megjelent az első kötetem is (Drótsövény, 1976), s ettől kezdődően félig-meddig már íróként is számon tartottak. Én azonban — bő negyven éven át — mindenekelőtt újságíró voltam, méghozzá majdnem mindvégig a napilapunknál, s nem adatott meg (vagy nem voltam elég ügyes), hogy az irodalom több legyen számomra a legfontosabb mellékesnél. Vagy tíz esztendővel ezelőtt aztán egy „jótékony” láboperáció visszatelepített szülővárosomba — meg az irodalomba is. Ez ismét egy új helyzet, amelyben kiemelkedő szerepe van az úgynevezett csütörtök esti társaságunknak, amelyből aztán kiforrt a Beszédes István által létrehozott zEtna internetes folyóirat, majd könyvkiadó, s ez a kis közösség, annak műhelymunka-jellege sokakat, engem is, most már körültekintőbb átgondoltságra és tudatosabban megtervezett írásra serkentett. Ennek jegyében született meg a Vergilius a csatornákban című regényem, és most dolgozom nagy kedvvel a következőn.

* Az újságírás és a szépirodalom több műfaját is önmagadhoz közelinek mondhatod. Egymással párhuzamba vonhatók-e?
— Kiegészíthetik egymást, másfelől az újságírás változatos és eleven tényanyagot kínál(hat) az író számára. Ami pedig a műfajokat illeti, létezik mégis egy átjárás a kettő között, amelynek magyar nyelvterületen nagy hagyománya van: a tárca. Nagy kár, hogy a mai újságolvasó — mert mindenáron szinkronban akar lenni a világgal — szinte kizárólag friss információk után keresgél, s nem pihenteti meg a szemét és a szellemét ezen a szépirodalmi igénnyel megkomponált írásformán.

* A mutatvány díjtalan című köteted szonettkoszorú két nyelven. Szerbre Kovács Kenyeres Márta fordította le. Már a versek írásakor kétnyelvű kötetet terveztél, vagy ez a megoldás a kiadó, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet elképzelését tükrözi?
— Kenyeres Kovács Mártának hálával tartozom, ő voltaképpen önszorgalomból fordította le a szonettkoszorút, amelyek egyébként — külön ciklusként — már megjelentek egy korábbi verseskötetemben. A VMMI, pontosabban Hajnal Jenő később állt elő a kötettervvel, ekkor kerestem elő a fordításokat, de ez idő tájt már készülőben voltak Mezei Erzsébetnek a versekhez illeszthető grafikái is. Valóban szép és mutatós könyv lett belőle.

* Hogyan választ(hat) egy író ma kiadót Vajdaságban, avagy a kiadó választ?
— Több kiadónk van, s ez jó. Igazi munkamegosztás és szervezettebb együttműködés még nincs közöttük, s ez nem jó. A könyvkiadás szakma, az ember elvárná a céhszerű építkezést, adott esetekben pedig a közös fellépést. De lehet, hogy ennek éppen most érkezett el az ideje. Korábban létezett a Forum-ház köré tömörülő Alkotók Gyűlése, ott szerzőink legalább hébe-hóba találkozhattak egymással. Ma íróink nagyjából ismerik ugyan egymás munkáit, de az utcán, ismeretlenekként nyilván elmennek egymás mellett. Ami engem illet, korábban az újvidéki Forum jelentette meg a munkáimat, mostanság pedig a zEtna. Ma is lassan és keveset írok, nem ostromlom a kiadókat.

* Mondanál valamit a készülő regényedről?
— A regény (munkacíme: Orfeum) több idősíkban játszódik. Főhőse egy emigráns magyar festőművész, aki tízévi argentínai tartózkodás után, 1990 táján eldönti, hogy visszatér Európába. Az óceánjáró utasai azonban hirtelen 1933-ban találják magukat. Ez a „kísértethajó” hoz össze egy asztaltársaságot, s ekkor kezdődnek el a végeláthatatlan beszélgetések filozófiáról, irodalomról, táncművészetről, szabadságeszményről. Megjelenik a színen egy állandóan verselő olasz borkereskedő, egy könnyen barátkozó lengyel nevelőnő, egy tudálékos kassai levéltáros, valamint a titokzatos R. F., aki a militáns szellemiség képviselője. A társaság tagjává válik az esténként fellépő indiai táncosnő is a maga egzotikus világával. Szicíliába érkezvén pedig már valahol a félmúltban vagyunk, a beat-nemzedék időszakában, hogy aztán (időben ismét visszalépve) megelevenedjen a pesti kéjes-habos, krúdys orfeum színes és rafinált világa. A múlt század első évtizedei ezek, ám a figurák és a szituációk igencsak maiak. Valahol persze tekinthetem ezt önéletrajzi regénynek is, egy-két szereplőben magam is benne vagyok, az alakok többsége azonban — ahogy haladok előre az írásban — mindinkább önálló életet kezd élni, nem én irányítom őket, részletmegoldásokban immár övék a döntő szó. Én pedig meghagyom a szabadságukat, mert ez így számomra is egy lüktetően izgalmas játék.

* Mely szerzőket ajánlanád az olvasók figyelmébe?
— Az olvasó megtalálja a könyvet, vagy a könyv megtalálja az olvasóját. Ám ha már éppen javasolni kell, elég csak elővenni az idei esztendőre szóló naptárt, s abból azonnal kiderül, hogy kerek évfordulója van például Füst Milánnak, Gárdonyi Gézának, Karinthynak, Krúdynak, Szenteleky Kornélnak, Tersánszky Józsi Jenőnek, aki egyik titkos kedvencem, Weöres Sándornak. Az imént felsorolt szerzők műveiből mindenképpen érdemes, s talán illik is válogatni. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy az utóbbi egy-két év során igen nagy számban, bár még talán nem egységes nemzedékként jelentkeztek új, fiatal és igen tehetséges vajdasági magyar írók, pezsgést hozva honi irodalmunkba. Az ő friss munkáik fokozottan megérdemlik az odafigyelést.