Nehézkesen indult a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának idei éve. A színházi szezon Andrási Attila rendező személyében új társulatigazgatóval kezdődött el. Az első félévben két bemutatót tartottak meg, Az ügynök halála és a Mindszenty — Szeretlek, Faust című darabokét. Az évad második felétől vezetőváltásra került sor, így a társulat élére Gyarmati Kata színházi dramaturg került, és további két előadás készült, a Nyolc nő, valamint a Bolondok tánca.

A társulat munkáját a színházi szezonban egy háromtagú zsűri — Lénárd Róbert rendező, drámaíró, Ágoston Pribilla Valéria, a polgármester művelődési ügyekkel megbízott tanácsadója és Pressburger Csaba újságíró — követte. Ahogy arra Lénárd Róbert, a zsűri elnöke is utalt, az évad végén a körülmények már nem számítanak, csak a végeredmény: az, hogy négy bemutatót tudhat maga mögött a társulat, és azok mindegyikében voltak jó, kevésbé jó és kiemelkedő színházi megoldások, színészi alakítások is.

Ennek tükrében a legjobb epizódszereplő díját Pámer Csilla (Mindszenty — Szeretlek, Faust) és Szőke Attila (Bolondok tánca; Az ügynök halála) kapta. A legjobb főszereplőnek járó díjat G. Erdélyi Hermina (Nyolc nő) és Mezei Zoltán (Bolondok tánca) vihette haza. A közönség kedvence ebben az évadban G. Erdélyi Hermina és Csernik Árpád lett. A legkonstruktívabb munkatársnak járó elismerést a társulatigazgató megítélése szerint Szőke Sarolta társulati titkár érdemelte ki. A díj átvételekor a felszólalók közül valamennyien a kollégáik szakmai és baráti támogatását, valamint a közönség lojalitását emelték ki támaszpontként, mely segített átvészelni ezt a gondterhelt időszakot. A gálaest műsorában a Népszínház színészei — Pámer Csilla, Pálfi Ervin és Hajdú Tamás —, valamint a társulat munkáját egész évben kísérő kiegészítő zenészek — Sánta Zoltán, ifj. Kucsera Géza, Garai Róbert és Szögi István — közreműködtek, így a közönség dalban, rímekbe szedve, zenei kísérettel élvezhette az évad utolsó színházi eseményét. Igaz, hogy a társulat hosszú és megpróbáltatásokkal teli évadon van túl. És most persze nem csupán a Népszínház (magyar és szerb társulatának) munkáját évek óta megkeserítő, a színházépület lebontásával kulminálódott — az optimális színpad és próbaterem hiányában a mindennapjaikat megnehezítő — áldatlan állapotokra gondolok, hanem olyan tortúrára, amellyel a „százévente” való találkozás is soknak minősülne. Nevezetesen, hogy engednek-e a külső/belső nyomásgyakorlásnak, és hagyják, hogy a csapat tagjai szétszéledve, egyenként vesszenek el, vagy egymásért kiállva a bajban még inkább összekovácsolódnak. A társulat kétségkívül jól teljesített a megmérettetésen, és miután bátorságból, kitartásból és összetartásból is megerősödött a csapatszellem, szakmailag is sikerült megújulnia. Az a hála pedig, amellyel a társulat a közönség kitartásáért fejezte ki köszönetét, a színészi jelenlétből volt érezhető egyenként és együttesen is.

Na de Lénárd Róbert színházi zsargonjával élve, évad balra el, vagyis lépjünk most már tovább. A színészeknek a jól megérdemelt pihenés, nekünk, a közönségnek pedig a folytatás jár, melynek zökkenőmentes voltához nagy reményeket fűzünk.