Olyan vagyok, mint a kilyukasztott, összezsugorodott lufi. Nagyon kellemetlen érzés, szerencsére nem sokáig tart. De minden rendezvény után ezt élem át. Azt mondják, ez a normális. Mert amint befejeződik valami, ahogy legördül a függöny és kialszanak a lámpák, odakerül a pont a mondat végére... Mindig valaminek vége szakad. Elmúlik egy pillanat, eltűnik valami az életünkből, s ez fájdalommal tölt el bennünket. Szorongással, félelemmel, mert egy kicsit mindig öregebbek, tapasztaltabbak leszünk, vagyis annak ellenére, hogy gazdagodunk - veszítünk is valamit addigi énünkből.
Valami ilyesmi játszódik le most is bennem, hogy hét hónap után véget ért akciónk - ,,kihunyt' a Szemünk fénye... Tudom, ez most egy picit gyászosan és félelmetesen hangzik. De... Néhány héttel ezelőtt, amikor a hatvanéves jubileumi műsorunkra készülődve a régi 7 Napokat lapozgattam át, meglepődve fedeztem fel, hogy 15 évvel ezelőtt már volt egy ilyen megmozdulásunk, amiről mindannyian megfeledkeztünk. Pontosabban 1990-ben kezdődött, kolléganőm, Elmer Anna és az akkori főszerkesztőm, Biacsi Antal szervezésében. Mintha zamatos, jó bort ízlelgetne az ember, én is úgy olvasgattam a neveket, bámultam a gyermekképeket, hátha valaki ismerősre lelek, hátha meghívhatunk majd valakit közülünk a mostani akciónk zárórendezvényére mint ,,sztárvendég'-et. S aztán hirtelen meghökkentem, remegni kezdett a kezem... Igen, rátaláltam egy ismerős névre. Az akkori kisfiú már nincs az élők sorában. Kegyetlen halállal múlt ki e földi életből. Béke poraira!... Mindezzel csak azt akarom hangsúlyozni, hogy a játék - mert a Szemünk fénye akció akkor is, most is csupán ez volt - néha milyen váratlan, olykor véres fordulatokat vesz/vehet. Észre sem vesszük, de tanít, oktat, leint, megfedd... még ha nem is rögtön, csak évekkel később. Komolyan, nagyon komolyan kell tehát venni.
Leülök, és eltöprengek. Mi tudunk komolyan játszani? Tudunk egyáltalán játszani? Figyelni és odafigyelni? Kockáztatni? Örülni? Egymást egyenrangú partnerként elfogadni?
No, igen, játékszabályok mindig vannak. S mindig akadnak olyanok, akik felrúgják őket. Ezúttal mi is megpróbáltunk ,,keret'-et adni akciónknak, valami szabályokkal egyengetni a játék útját, ennek ellenére voltak félreértések, sértődések. A ,,haragszom rád' néha fenyegetőzéssé fajult: ,,Ötven év után nem is tudom, hogy továbbra is szeressem-e a kedvenc hetilapomat' - írja egy olvasónk, s hivatkozva az igazi demokráciára, megkérdőjelezi, hogy van-e egyáltalán szavazati joga mindazok után, hogy nincs írógépe, komputere, vezetékes telefonja, mobilja... S ,,kiválasztottja pontjainak a számát csupán gondolatban gyarapította 27 szavazattal'.
Hát mi ezúttal nem voltunk - nem lehettünk - gondolatolvasók. Aki bújt, bújt, aki nem, nem. Vagyis: aki a meghatározott határidőig beküldte a lapunk utolsó oldalán közölt szavazószelvényt, kitöltve (!), azét figyelembe vettük. És senkitől sem kértük, hogy írógéppel vagy számítógéppel tüntesse fel az adatait. Csak kézírással. Persze, persze... és meg kellett venni a Hét Napot. Mert nem árultunk zsákbamacskát, elmondtuk, hogy a megmozdulást példányszám-emelési szándékkal kezdeményeztük, azt szeretnénk, ha minél több olvasónk bekapcsolódna. Ne csak a szülők, nagyszülők, rokonok... Április 10-éig összesen 24 407 szavazószelvény érkezett címünkre. Hurrá! Az egyik szemem nevet. A másik meg sír: mert a nyilvános húzáskor könnyen megeshet, hogy az összes - a szavazóknak fenntartott - nyereménytárgy egyetlenegy családba kerül! A fenti számadat ugyanis SAJNOS nem azt jelzi, hogy ugyanennyi olvasónk szavazott, még csak azt sem, hogy ennek a fele, esetleg a negyede, hanem azt, hogy minden valószínűség szerint az a 252 szülő/nagyszülő, aki bekapcsolódott a játékunkba, azaz beküldte gyermeke/unokája képét a Szemünk fénye akcióra, s utána minden héten állhatatosan végigjárta a falut, a környéket, a rokonokat, az ismerősöket, hogy begyűjtse a szelvényeket. Igen, hallottunk ilyen-olyan apró trükkökről, cselszövésekről - de a játékban ez is benne van! Mert minden emberben a győzni akarás az egyik legerősebb ösztön - s ezt nem lehet a szerkesztőségből irányítani! Ám tudunk-e szerényen, alázattal veszíteni? Vagy örökre ellenséggé válunk?
Így hát nem tudom, kikre legyek büszkébb: azokra a szülőkre/nagyszülőkre-e, akik küzdöttek, mint az anyatigris, vagy azokra, akik beérték azzal, hogy megjelent szeretett gyermekük/unokájuk fényképe az újságban és egyetlenegy voksot sem kaptak? Tudunk mi szeretni? Tudjuk mi a gyermekeinket igazán megbecsülni ebben az eltárgyiasodott, elidegenedett, kalmár kultúrájú társadalomban? Mekkora figyelmet szentelünk nekik? S hogyan és miképp szabad JÁTSZANI velük?! Két kép villan fel előttem: a múltkori magyarkanizsai kutyakiállítás, ahol egy fiatal anyuka a tömeg előtt hatalmas, csattanós pofont kent le néhány éves kisfiának - a pedigrés négylábú miatt. S a császárpingvin szülők hosszú, fáradalmas és kitartó menetelése hóviharban, hidegben, miközben egyetlen (élet)céljuk, hogy nehezen megfogant csemetéjüket végtelen gondoskodással megóvják mindenféle veszélytől, felneveljék türelemmel, szeretettel...
Én bízom abban, hogy az akciónkban részt vevő szülők, nagyszülők féltő szeretettel nevelik gyermekeiket. S hogy ez az akció - bárhogy fejeződött is be a számukra - csak EZT tudatosítja, erősíti meg bennük. Hogy továbbra is, mindenek ellenére csakis értük és miattuk kell élni - élünk.