— Ha a minap nem hallok egy hasonló történetet, talán sosem jelentkeztem volna — mondja, miközben táskájából egy halom iratot tesz az asztalra. — Azt szeretném elmondani az olvasóknak, hogy a bennünket ért sérelmeket, veszteségeket nem szabad elfogultan megítélni, hiszen a történtekért a legtöbb estben senkit sem tehetünk közvetlenül felelőssé. Vagy ha ezt megtesszük, számolnunk kell azzal, hogy valakit esetleg ártatlanul, oktalanul vádolunk meg, aminek súlyos következményei lehetnek. Én több mint tizenöt éven át kísértem — akaratom ellenére — anyámat egy értelmetlen küzdelemben, melyről már előre tudni lehetett, hogy nem nyerhető meg.

Ötéves voltam, amikor az anyám férjhez ment a nevelőapámhoz. Az édesapám hirtelen halt meg, amikor én még csak nyolc hónapos voltam. Anyám tanyasi lány volt, és miután férjhez ment a kiválasztott városi legényhez, jószerével meg is szakadt a kapcsolata a rokonsággal. Apám halála után nem akart visszamenni „kapálni”, így az udvari albérleti lakásban maradtunk. Mindössze négy elemit végzett el, ezzel kellett állást találnia. Gyári munkás lett, rengeteget dolgozott, esti tanfolyamon befejezte a nyolc osztályt, kölcsönt vett fel lakásépítésre, és azt hitte, megbirkózik majd minden nehézséggel. Persze, a fizetéséből nem jutott mindenre, így sokszor megtörtént, hogy reggelire csak egy kiflit meg egy pohár joghurtot vett nekem.

Az új apám végtelenül jóindulatú ember volt, mindig mosolygott, és nagyon gyorsan jó viszonyt alakított ki velem. És ezt nemcsak azért említem, mert a holtakról csak szépet szabad mondani — róla valóban csak szépeket mondhatok. Közösen fejezték be az anyám által megkezdett építkezést, engem felneveltek, iskoláztattak, lakodalmat rendeztek, majd amikor terhes lettem, Tóni tata — így hívták — a munkatársaival „móvában” tető alá hozott egy takaros, kis családi házat. Arra emlékszem, hogy anyám szerelmes volt a párjába, Tóni tata minden kívánságát teljesítette, egyszóval nagyon szépen éltek. A családja azonban nem szerette anyámat, szerintük a jó szakmájú fiuk találhatott volna magának jobb partit is. Ezt csak fokozta, hogy nem lehetett gyerekük Tóni tata betegsége miatt. Két gyermeket szültem, és ők nem is tudták, hogy nem ő az igazi nagypapájuk. Az unokákkal is megtalálta a közös nevezőt, a lányok iskola után sokszor nem haza, hanem a tatáékhoz mentek. Alig vonult nyugdíjba, amikor először kapott szívrohamot. Kamenicán diagnosztizálták a szívbetegségét, és elmondták, miben változtasson az eddigi életvitelén. Az utasításokat pedig — anyám szigorú felügyeletével — be is tartotta. Aztán viszont rosszabbodott a helyzet, ami elsősorban őt zavarta. Igyekezett erőn felül teljesíteni, ám ennek az lett a következménye, hogy egyre gyakrabban került kórházba. És végül a kórházból nem haza, hanem a temetőbe vittük.

A halála nagyon lesújtotta anyámat. Semmiről sem lehetett vele beszélni, meg volt róla győződve, hogy a kórházban kísérleti nyúlként kezelték Tóni tatát, azaz rajta próbáltak ki néhány új, forgalomban még nem kapható gyógyszert. Eleinte igyekeztünk meggyőzni őt az ellenkezőjéről, ám ilyenkor mindig azt mondta, hálátlan vagyok én is, meg a családom is, hiszen neki köszönhetjük, hogy jól élünk. Egy ideig csak beszélt a titokzatos gyógyszerekről, később azonban — a tudtom nélkül — feljelentette a tata kezelőorvosát. És ezzel elindított egy hosszú évekig tartó bírósági eljárást, melynek során számtalan ítélet született ugyan, de ezeket — persze, ügyvédi sugallatra — mindig megfellebbezte. Hiába mondtuk neki, hogy tanúk, bizonyíték nélkül semmi esélye sincs egy ilyen per megnyerésére, minden szó hiábavalónak bizonyult. Annyira beleélte magát a rögeszméjébe, hogy még azt is tudni vélte, milyen színű volt a gyógyszer. Ennek persze az lett a következménye, hogy amikor egy alkalommal az idősebb lányomat kórházba vittük, a tolóablaknál ülő nővér megjegyezte: Hát mégiscsak idejönnek hozzánk? Nem félnek a titkos gyógyszereinktől?

Tóni tata kezelőorvosa átköltözött Magyarországra — nem állítom, hogy a per miatt, de abban biztos vagyok, hogy nem akart tovább itt dolgozni. Arról egyébként még nem is beszéltem, milyen sokba került nekünk a pereskedés... Anyám azonban azt mondta, az igazság kiderítése kötelesség, erre pénzt kell találni. Így hát én is részese voltam az ügynek, igaz, csak háttérszereplőként, ám ettől függetlenül végigszenvedtem az ügy minden mozzanatát. A sokévi pereskedésnek pedig az az egyetlen tanulsága, hogy nem kell értelmetlen küzdelmeket vívni.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com