A Muzslyai Aratóversenyen mondta a legidősebb arató, Szarvák Julianna, hogy ez olyan, mint a játék, egy keveset dolgoznak, de csak annyira, hogy bemutassák a jelenlevőknek, hogyan is arattak egykoron, kézzel. Minden évben kijelenti, ez lesz az utolsó, aztán mégis folytatja. Soha nem érezte nehéznek az aratást, mert szerette ezt a munkát, és annak tudatában, hogy a családnak lesz kenyere, valóban örömmel tették a dolgukat.
— Régen nem volt ez a nagy terítés, hajába krumpli, szalonna, tojás, aludttej, túró — ez volt, semmi más. Meg egy kis pálinka. De most már nagyon bőségesen mutatunk be mindent. Ez egy aranyos, szép munka, én nagyon szeretem — mesélte Julianna, aki hozzátette, hatan vannak a csapatban. A többiek viccesen mondták, ő legyen a parancsoló, a megmondható, de mindenki tudja a dolgát, hiszen nagyanyaként bevonta az aratás titkaiba az unokáját is. Néha éppen a fiatalok kérésére neveztek be a versenyre.
A muzslyai határban az aratóverseny napjára szinte teljesen levágták a kenyérgabonát. Palatinus Ervin tanácselnök, helybeli gazda a termésre annyit mondott, eléggé cifra, mert néhol nagyon jó, de van nagyon rossz parcella is.
— A 42. aratóversenyünk sikeresnek mondható, van elegendő versenyző és látogató, neves vendég is érkezett, sőt, velünk vannak az oratórium fiataljai, az óvodás gyerekektől a középiskolásokig, az animátorokig, mintegy 80-an itt nézelődnek, játszadoznak. A játék mögött azonban ismerkednek a régi szokásokkal, és úgy gondolom, ha néhányukra ráragad valami ebből, amit a szüleink csináltak, akkor ők is folytatják ezt a hagyományt. Akkor talán nem kell féljünk attól, hogy 50 év múlva ez az aratóverseny nem lesz ilyen sikeres, mint amilyen ma — mondta a tanácselnök. A kísérő rendezvények kapcsán hozzáfűzte, a falu apraja-nagyja összefogott, ami Muzslyára jellemző, és minden egyesület valamivel hozzájárult a verseny sikerességéhez.
A búzaföldet, majd a versenyzőket is bőven meghintette szenteltvízzel Elias atya helybeli plébános, akivel közösen mondtak el egy imát a jelenlevők. Az ünnepséget Kerekes József államtitkár nyitotta meg, aki hangsúlyozta, valódi ünnepnapnak számít az, amikor a gabonát betakarítják, mert az egész évi munka gyümölcséből lesz meg a mindennapi kenyér.
Palatinus Aranka helytörténész volt az egyik, aki negyvenkét évvel ezelőtt megálmodta és valóra is váltotta az aratóversenyt. Abban az időben rábírta a gazdákat, hogy vegyenek részt a hagyományok átmentésében.
— A mai napon bemutatjuk, hogy valamikor eleink kézi erővel takarították be a kenyérgabonát, az aratás ugyanis nagyon nagy ünnep volt a parasztember számára, mert az egész évi kenyérgabonáról volt szó, ami nagyon függött az időjárástól. Szurkoltak, hogy jó idő és jó termés legyen, hogy az év minden napjára jusson a család asztalára kenyér. Mikor befejeződött az aratás, aratóbálokat tartottak, ahol megünnepelték a kenyérgabonát, a jó termést.
Halai Attila, az egyik zsűritag nemrégen még édesanyjával együtt alkotott egy aratócsapatot, és mint fogalmazott, úgy látja, kiöregszenek a versenyzők, nagyon kevés az utánpótlás.
— Végignézzük, ki mit hozott reggelire, azután nem a gyors, hanem a szép kaszálást értékeljük, és arra is figyelünk, hogyan helyezik keresztbe a kévéket, mert azoknak napokon keresztül várni kellett a cséplőgépre, és ha jött a vihar, az eső, nem volt szabad beáznia. Ma mindegyik csapat győztesként megy haza, mert azt, hogy eljöttek, és elvégezték a kis bemutató munkát, megjutalmazzuk, hiszen megérdemlik az elismerést.
Berkán Julianna polgármester asszony vezette a torontálvásárhelyi csapatot, a Pipacs Nőegylet hagyományápoló csoport az idén először vett részt a versenyen.
— A mi csapatunk a legnépesebb, 14-en jöttünk aratni, megörültünk a meghívásnak, és fel is készültünk alaposan. A reggelink házi készítményekből áll, van mangalicaszalonna, házi kolbász, kenyér, kovászos uborka, tojás, pogácsa, kifli — hallottuk a polgármester asszonytól, aki azt is elmondta, már javában készülnek a debellácsiak nagy ünnepére, a Kukoricanapokra, mely ugyancsak fontos terményünnep a gazdáknak.
Dobóék már nagyon régóta járnak az aratóversenyekre. Dobó József derűlátóan állt hozzá a munkához.
— Azt mondhatom, hogy ez a tábla szép tiszta, a búza derékig érő. Mivel magasabb, egy kicsit nehezebb lesz kaszálni. Annak ellenére, hogy a szerszámok évente egyszer kerülnek elő, mindig átnézem, előkészítem őket a verseny előtt, a kaszát kikalapálom, a gereblyét ellenőrzöm. A hagyományos szerszámokat hoztam, melyeket valamikor is vittek az aratáshoz: üllő, kalapács, kaszakő, tokmány, kikalapált kasza és a nagy gereblye. Annak örülök, hogy minden évben vannak, hogy úgy mondjam, egyévestől egészen az aggastyánokig jelenlévők — olyanok is, akik még elmondhatják, valamikor ők is részt vettek ilyen aratáson. Próbáljuk bemutatni azoknak, akik még nem látták, hogyan is csinálták ezt valamikor, és egy kicsit kedveskedünk a reggeli terítéssel, kínáljuk őket, hogy lássák, valamikor ilyesmit vittek eleségnek. Természetesen nem mindezt, amit mi ide kihoztunk, hanem az egész aratás alatt egyszer egyiket, másszor másikat. Az volt a fontos, hogy éppen a has ne legyen üres, és lehessen dolgozni egész nap.
Dobó Ibolya szerint a legfontosabb a terítéken a cipó, és ezúttal is készített tarhonyát.
— Az aludttejre és a kovászos uborkára már előre fel kell készülni, mert azt nem lehet az utolsó pillanatra hagyni, annak idő kell, hogy megsavanyodjon. A meggykeszőcskét is tegnap készítettem, van kalács is, kapros-túrós, meg almás lepény, meg persze a mákos vekni is elmaradhatatlan. Főtt tojás, hajában főtt krumpli, sonka, szalonna, aludttej, és valami kis gyümölcsöt is hozunk mindig. A jó hűvös víz is nagyon fontos, a férjem ún. kandzsútökben hozza mindig a bort, abban nem melegszik meg, és persze itt a kaszásnak erőt adó pálinka is.
Dobóéknál minden hagyományos, mind a reggelinél használatos eszközök, mind a régi időket idéző szerszámok. Az utóbbiak igazi kincsekké váltak, melyekkel évente már csak néhányszor „játszanak”. Emlékként.
Fényképezte: Kónya-Kovács Otília
