* Ákos, milyen hatások értek téged gyerekként, hogy az irodalom, az anyanyelvápolás és a kultúra mellett kötelezted el magad?

— Huszonhat éves koromig Topolyán éltem, és mivel a ’90-es években nőttem fel, nem volt ennyi digitális eszköz, illetve a háború miatt gyakran áram sem, így a könyvek vettek körül. Az olvasás kötötte le a figyelmemet és töltötte ki a legtöbb időmet. Nem voltam átlagon felüli, ugyanúgy éltem a kisgyerekek mindennapjait, mint a többiek, viszont az édesanyám ötödikes korunkig olvasott nekünk, és ezt igényeltük is az öcsémmel. Nem szigorúan minden este, de heti több alkalommal, fáradtan is olvasott nekünk, és a mesék mellett a regényeket is közösen szívtuk magunkba. Még a gyerekként horrorisztikusnak tűnő történeteket is szerettem, mert megvolt az a kettősség, hogy az ijesztő olvasmány mellett ott van a paplan és az anyukám, ami biztonságot nyújtott. Az általános iskola ötödik osztályába jártam, amikor nyertem egy táborozási lehetőséget, mert abban az évben én kölcsönöztem ki a legtöbb könyvet a helyi könyvtárból. Bada István és Bada Johanna szervezte ezt a muzslyai nyári tábort, melyet nagyon élveztem. Rendkívül izgalmas volt, hogy a tudásodért ex libriseket lehetett szerezni, és rendszeresen rengeteg könyvvel tértem haza a táborokból. A háborús években a bácsfeketehegyi nagyszüleimnél töltött idő mellett ez is nyaralásnak számított, hiszen nem volt lehetőség a tengerre menni. Ezekben a nyári táborokban sok olyan embert ismertem meg, aki ma jelentős erőt képvisel a vajdasági magyarság intellektuális terében. Ezek az élmények a gyökerei annak, hogy a későbbiekben elkezdtük megszervezni a többi közt a Szép Szó Tábort. Egyértelmű volt, hogy az irodalom felé nyújtózom a későbbiekben is.

Hajvert Ákos (a szerző felvétele)

* Egy kicsit megismétlődik a múlt, hiszen ma már Bácsfeketehegyen élsz a családoddal, illetve sokat vagy gyerekek között, táborokban.

— Így van, és szerencsésnek érzem magam, hogy az életem több területén is újrajátszások történnek. A Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar elvégzése után rövid ideig kipróbáltam magam újságíróként a Szabadkai Rádióban, a Pannon RTV-ben, majd visszamentem Topolyára a gyerekek közé. Úgy képzelem, hogy sosem fogom tudni igazán elengedni a gyermekiséget, és nagyon hálás vagyok, hogy a hivatásomból adódóan vissza tudok és vissza is kell csatlakoznom hozzájuk, a gyerekek világához. Szeretem a nyitottságukat, a dolgokra való rácsodálkozást, és igyekszem én is ilyennek maradni. Azok a pórusok, amelyek a felnőtté válással idővel bezárulnak, nálam nem zárultak be, és ezen dolgozom mindennap. Számomra sokkal jobb, ha előítéletek nélkül élhetem meg a világot.

* Bácsfeketehegyen virágzik a kultúra, ami részben neked köszönhető. Mi motivál, mi ad neked ehhez erőt?

— Büszkén mondhatom, hogy igen, Bácsfeketehegyen virágzik a kultúra, de ez nagyrészt a feleségemnek, Andinak köszönhető. Az, hogy én felnőttként, férfiként, apaként ezt csinálhatom, az főként az ő érdeme, és végtelenül hálás vagyok ezért. Nem mindig egyszerű, de könnyebb, ha egy olyan társ van melletted, aki támogat, és érti, hogy miért csinálod azt, amit. Nagyon köszönöm a Jóistennek, hogy ilyen társam van, aki ha kell, lerángat a földre, meghallgatja és véleményezi, ha verset mondok, és teret ad nekem a mindennapokban. Az is erőt ad, hogy én az iskolába nemcsak tanítani járok be, hanem energiát is gyűjtök, hiszen rengeteget kapok a gyerekektől. Adok és kapok, így vagyok egyensúlyban. Tizenöt éve vagyok az oktatásban, de még soha nem éreztem nyűgnek a gyerekekkel való munkát. Hiszek abban, hogy a belső szándék mellett van egy felső kéz is, mely segít abban, hogy merre forduljak, mit érezzek tehernek és mit ne. A szülőség kapcsán is elmondhatjuk, hogy vannak nehezítő tényezők, sok a kiadás, sok a befektetett idő, de ha arról az oldaláról közelítjük meg, hogy a gyerek milyen csodálatos világ, hogy miből mivé tud fejlődni, akkor mindjárt szebb az egész. Fontos őszintén visszanézni, hogy mi milyenek voltunk gyerekként, hazudtunk-e, voltunk-e gonoszak, és ha ezekre visszaemlékezünk, akkor kisebb munka megérteni őket, előbb tudjuk elkezdeni élvezni a szülőséget. A versmondók körében is olyan emberekkel vagyok együtt, akik gondolkodnak, építő jellegű kritikát mondanak, és ezáltal fejlesztjük egymást. Nagyon fontos, hogy nyitottak legyünk a kritikára, hogy még jobbá váljunk.

* Mikor kezdtél el versmondással foglalkozni?

— Meglehetősen későn, mivel sosem gondolkodtam versmondásban, azt a néhány iskolai alkalmat kivéve. A KMV-n mindössze egyszer mondtam verset, utána már csak írással vettem részt a vetélkedőn. Az egyetemi tanulmányaim alatt kezdtem el Kálló Béla színitanodájába járni, mi voltunk az első generáció, közben párhuzamosan a topolyai Mara Amatőr Színház próbáira is jártam, akkor éppen Krizsán Szilviával dolgozott a társulat. Emellett az akkoriban Vass Borsodi Borbála tanárnő által vezetett topolyai Auróra Stúdióban is besegítettem, próbálkoztam versmondással. Volt bennem exhibicionizmus, szerettem, ha figyelnek rám, de ez ma már nincs így, észrevettem, hogy az évek során ez sokunkból kikopik. Sokáig kóstolgattam a színház világát, és 2005-ben színháztudományból szerettem volna írni a diplomamunkámat, de mivel ilyen tantárgyunk nem volt, megbeszéltem Silling István tanár úrral, hogy a témám a játék módszertana lesz a magyar nyelv tanításában. Szakirodalomért Lódi Andreához fordultam, aki ma már a feleségem, és ő elmondta, hogy 2006-ban tisztújít a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete, ha van kedvem, vegyek részt az egyik találkozón. Elmentem, és nagyon jól éreztem magam, Andi drámapedagógiai módszereivel végigjátszottuk a napot, és az utolsó feladatnál kiderült, hogy a résztvevők engem képzelnek el a szervezet fejének, amin nagyon kellemesen meglepődtem. Rábeszéltek, hogy vállaljam el az elnökségi feladatot, ez megtörtént, és az első két évben úgyszólván tanulóként vettem részt a Szép Szó Táborban, hiszen nem volt tapasztalatom, korábbi tudásom a versmondói körökben. Minden foglalkozáson részt vettem, igyekeztem tanulni az idősebbektől, és próbáltam a versmondást is gyakorolni. A másik nagy löket az volt, hogy 2008-ban a Kaleidoszkóp nevű versfesztiválon képviselnem kellett az egyesületet, és nem tudtam „megúszni” a versmondást. Molnár Krekity Olgával kezdtem el a felkészülést, mely végül olyan jól sikerült, hogy elhoztam a fődíjat. Ez volt az igazi megerősítés, hogy érdemes ezzel foglalkoznom.

* Miért a vers?

— Talán a sűrítettsége miatt. Fiatalon veszítettem el a szüleimet és a nagyszüleimet, ami miatt padlóra is kerülhettem volna, viszont azt gondolom, hogy a versmondás és az ilyen típusú kommunikáció nagyon sokat segített, hogy meg tudjon gyógyulni a sérült lelkem. Hihetetlen élmény, amikor az ember le tud menni olyan mélységekbe ötven vagy akár több száz ember előtt, hogy a lelke megreped és újra visszagyógyul. Számomra ez a regeneráció. Egyensúlyban tart az, hogy noha nem tudnék úgy írni, mint József Attila vagy Babits Mihály, viszont az általuk lejegyzett gondolatokat el tudom mondani úgy, hogy azok az enyéim is, és ebből a találkozásból valami új születik. Szeretek úgy adni, hogy érzem, hogy egyáltalán rezeg és visszafelé is rezeg a levegő. Két perc alatt képes megrepedni és újragyógyulni a lélek.

* Szavaltad már Domonkos István Kormányeltörésben című versét, melyben gyakran ismétlődik az „én lenni” sor. Hogyan folytatnád?

— Én lenni elégedett.