Életteret a felfordult világban!
Perisity Irma
2021.12.27.
LXXVI. évf. 50. szám
Életteret a felfordult világban!

Helga januárban ünnepli 72. születésnapját, friss, jókedvű, de modorában van egy adag irónia, mintha az életnek, környezetének — talán önmagának? — akarna szamárfület mutatni. Minden szava őszinte, érezhető, hogy meggyőződésből, tapasztalatból beszél.

— Tudom, az én történetem nem való a rovatba, nem arról akarok ugyanis beszélni, mennyi csalódást hozott az élet — mondja megfontoltan az asszony. — Persze, az én életemben is voltak hullámvölgyek. Karácsony közeledtével egyre több panaszt hallok ismerőseimtől, rokonoktól, de mindenekelőtt önmagamtól — azt kérdezve: szentestén kerül-e még egyszer annyi tányér az ünnepi vacsorához, ahány családtag már régen más országot hív otthonának? Én soha nem gondolkodtam azon, milyen módon hat a politika az életünkre. Nagycsaládból származom, anyám négy gyereket szült, és egy kisfiút lelencből vettek magukhoz, aki felnőttkorában tudta meg, hogy nem anyu szülte. Egy átlagos munkáscsalád voltunk, az apai nagyszülők házát örökölte meg az apám, és ott laktunk. Ahogy jöttek a gyerekek, a szüleim úgy bővítették a házat, hogy mindenkinek legyen helye. Eleinte az apai nagyszülők is velünk éltek, az udvarban volt egy nyári konyha, apám ahhoz épített egy szobát, és a nagyiék ott éltek. A szüleim a szövetkezetben dolgoztak, anyám szakácsként, az apám pedig ezermesterként, nem volt hivatalos szakmája, de volt két aranykeze.

Tudja, az utóbbi időben egyre többet forgatom az idő kerekét „curikkba”, mert nem értem, mi történik a mában. A nehéz kenyérkereset abban az időben sem volt ismeretlen. Sokan, akik nem voltak elégedettek a helyzetükkel, máshol néztek jobb élet után. Azt akarom mondani, hogy mi sosem voltunk Kánaán, mindig mi voltunk azok, akik Nyugatra mentünk többet keresni, jobban élni. Tehát a kivándorlás régóta jelen van térségünkben, és sohasem a svábok jöttek hozzánk dolgozni, hanem mi mentünk hozzájuk. De akkor más időket éltünk. Amikor összeült a család, apám azt mondta, megpróbál „kint” érvényesülni, mert a házat hozzá kell igazítani a család szükségletéhez, és az öt gyerek, az idős szülők mellett két szövetkezeti fizetésből nem tudják ezt megoldani. Egy távoli rokonunk Németországban dolgozott, apámnak az ő gyárában találtak munkát. Apám egyetlen szót sem tudott németül, amikor kérdezték, mi a foglalkozása, ő mindenre mutogatott, jelezvén, sok mindenhez ért. Húsz évet dolgozott le abban a gyárban, megbecsülésnek, tiszteletnek örvendve. Egy év múlva anyát is kivitte, majd amikor én, a legkisebb gyerek tizenhét éves lettem, itthon befejeztem a nyolcosztályos iskolát, engem is kivittek.

A testvéreim minden hónapban jöttek haza. Apa vett egy használt Opelt, rászerelt egy jókora csomagtartót, és azon hordta haza a fürdőszoba berendezését, ezeket a háromszárnyas ablakokat, melyeket itt lát, sőt, a házat borító vörös selyemtégla egy részét is. De mindent hazahozott! Ott megkeresték a rávalót, és hangyaszorgalommal hordták ide. Így épült ki végre az ötszobás, fürdőszobás falusi ház, ahol minden ünnepkor a család körülülte a nagy ebédlőasztalt. Mindannyian tudtuk, hol az otthonunk.

Én kint tanultam szakmát, de az ottani életről is sok mindent megtanultam. A szüleim bérházban voltak „házmesterek”, ami elsősorban abból állt, hogy szükség esetén apám villanyégőt cserélt a lépcsőházban, télen pedig havat tisztítottak a tömb előtt. Ennek fejében nem kellett házbért fizetni a háromszobás, udvari lakásért. Ott tanultam meg, hogy mindenen lehet spórolni. Például abban az időben nem volt mosogatógép. Ha elmosogattunk, az öblítővizet nem löttyentettük ki, hanem vödörbe öntöttük, és azzal a vízzel törölte fel anyám a lépcsőházat. Tudom, ezt ostobaság elmesélni, de csak azt akarom mondani, a németek sokat keresnek, mégsem pazarolnak. Én is havonta hazajártam a szüleimmel, megismerkedtem itt egy legénnyel, és egy év múlva férjhez mentem.

A férjemmel itthon dolgoztunk, lakást vettünk, amibe a szüleim is besegítettek, szültem egy fiút, akinek egyetemi diplomája van, de jövője nincs. Van két unokánk, és amíg a férjem élt, a nem teljes német nyugdíjból segíteni tudtuk őket. De itthon a helyzet egyre szarabb, kilátástalanabb lett, elindult a fiatalok áradata a szélrózsa minden irányába. És ebben az a legszomorúbb, hogy aki kimegy, és feltalálja magát, az évente egyszer-kétszer jön haza. Különösen akkor, ha itthon háza, lakása volt, hogy azt eladja. Mert ide szinte senki sem tervezi a végleges visszatérést. A múltkor, amikor itthon voltak a fiamék, kérdeztem tőlük, mi lesz a lakással: tatarozzuk, és adjuk albérletbe, vagy álljon készenlétben arra az esetre, amikor hazajönnek? A fiam sokáig hallgatott, majd megfogta a kezemet, és azt mondta: Anya, ebben a felfordult világban nekünk nem jut annyi élettér, hogy nyugodtan lélegezni tudjunk. Mi ide sosem jövünk vissza. Tudom, az elején mondtam, hogy ez nem egy izgalmas sorstörténet. De számtalan sokat szenvedett családot jellemez. Igen, régen is elmentünk, de azzal az eltökéltséggel, hogy visszajövünk. A mi gyermekeink is elmennek, de már azzal az elhatározással, hogy ide többé nem érdemes visszajönni. Ez nem politika, ez az élet.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..