Az idén Fekete J. József író, esszéíró, kritikus kapta meg az Arany János-díjat. Az egyik vele készült interjúban zombori magányt, remeteséget emleget, és némiképpen csodálkozik, hogy rátalált ez a kitüntetés. Pedig az elismerések korábban sem kerülték el: birtokában van a Sinkó-díj, az Üzenet-díj, a Szenteleky Kornél Irodalmi Díj, a Herceg János Irodalmi Díj, a Pro Literatúra Díj, márciusban pedig a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjává választották. Milyen hatással volt/van mindez a tevékenységére? - faggattam az alkotót, aki elektronikusposta-fordultával válaszolt a kérdéseimre.
- Sok hízelgő közhelyet elmondtak már előttem arról, hogy az elismerés ösztönzőleg hat a további munkára, hogy általa kerül rangsorolásra a tevékenység egy szakasza, hogy a díjazás valamit lezár, és valamit elindít az életműben. Szerintem, vagyis inkább nekem, jólesik. Meggyőz arról, hogy talán nem is csak úgy, kedvtelésből írogatok bele a vakvilágba, hanem valaki elolvassa a szövegeimet. Ha díjazza is azokat, annál jobb. Nálam bölcsebb és tehetségesebb író mondta, hogy a díj azé, akinek adják. Ezt így kell elfogadni. Életvitelemen, munkatempómon egyik elismerés se változtatott szemernyit se. Illetve annyit, hogy a legutóbbi átvételekor ki kellett mozdulnom remeteségemből. Annyit még hozzátennék, hogy korábban barátaimtól is kaptam elismeréseket, így egyedüli birtokosa vagyok az Ezüst Winettou, valamint az Első Vajdasági Szög-díjnak, amelyek ugyanolyan kedvesek, mint az intézményes elismerések. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az Arany János-díj minden bizonnyal az idén került utoljára kiosztásra, csak annyit mondhatok, utánam a vízözön.
* A Zombori Rádió magyar műsorának a szerkesztője, több, főleg magyarországi lapnak dolgozik, rendszeresen jelen van a zEtna webmagazinban, az esszék, kritikák, tanulmányok mellett szépirodalommal is foglalkozik. A felsoroltak közül melyik a leginkább kedvére való?
- Az olvasás az első. Olvasás után meg képtelen vagyok megállni, hogy ne írjak az elolvasottakról. Soha nem azzal a szándékkal ülök a billentyűzet elé, hogy most kritikát, tanulmányt vagy esszét írok, hanem inkább egy sajátos műfajt, a kommentárt művelem. A véleményem mellett a járulékos gondolataim is bekerülnek az írásokba, sokkal lazábbak, talán olvasmányosabbak, csapongóbbak ezek az írások, mint amelyek fiatal naivitással bugylibicskás kritikus koromban kerültek közlésre, és amelyek nyomán el is neveztek Fekete F. Fenének, aki elveri a port az írón. A lényeg az, hogy mint bárkinek, nekem is ezer dolog megfordul a fejemben, csak én ezek zömét le is írom.
* A prózáit írói álneveken jelenteti meg. Miért?
- Ezt igencsak nehéz bárkivel is megértetnem. Nem álnevekről van szó, hanem identitásokról. Különböző, egy személyen belül megnyilatkozó identitásokról, amelyek más és más módon reagálnak a világra, és valamilyen nevet kell kapniuk. A pogány magyar hitvilágban úgy tartották, hogy az embernek hét lelke van. Ezt a tudatot fölülírta a misztikus világkép, de én pogány vagyok, ezért tudok megszólalni, mint Nettitia K. Froese, Ephemeria Silver, Mihályi Czobor, Lakatos F. Margit, Mortittia Schägbecour stb. Mindegyikőjük más szólam, az emberben az idők kezdetétől lappangó millió lehetőség egy-egy megképződése. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ennek a szemléletnek, a személyiség entitásokra való strukturálódási képzetének a kialakításához ne lenne komoly köze Mesteremnek, Szentkuthy Miklósnak.
* Korábban gyakran jelentek meg a Hét Napban és a Kilátóban az új vajdasági könyveket bemutató, véleményező írásai, de mára ezek szinte teljesen elmaradtak. Mi ennek az oka?
- Magyarországi és uniós viszonylatban is így van: a szépirodalom a megjelent könyvek 12-14 százalékát teszi ki csupán, és úgy határoztam, így, ötvenfelé és fél szemmel megengedhetem magamnak, hogy csak azt olvassam, ami érdekel, illetve - ha nem túl nagy szerénytelenség -, amihez értek is. Nincsenek ma már polihisztorok, akik egyformán foglalkozhatnak szépirodalommal, szociográfiával, helytörténeti monográfiákkal, nyelvészettel, kultúrtörténettel, mesekönyvekkel, tudományos dolgozatokkal, folklorisztikával, néprajzzal... vannak persze, akik ennek ellenére teszik. Én egy idő után húztam egy határt, arra összpontosítok, amiben úgy-ahogy otthonos vagyok. Persze, a magyar szépirodalomban se lehet senki otthonos. De anyagi vonzata is van a dolognak. Se a Hét Nap, se a Kilátó, se a Szempont nem fizet az írásaimért (bár a Kilátó a tavalyi adósságát mégis lerótta). Ha a szellemi munkának ezt a vetületét anyagilag nem értékelik, bolond lennék pénzt adni könyvekért, csak azért, hogy írhassak róluk, és jelen legyek a honi sajtóban. Ha a kiadóknak nem érdeke, hogy írjak a könyveikről, és nem küldenek recenzensi példányt, akkor bizonyára elégedetlenek az eddigi tevékenységemmel, és ezt is így kell elfogadni. Talán elgondolkodtató, hogy a legutóbbi három elismerést nem idehaza kaptam. Ennél azonban sokkal elgondolkodtatóbb, hogy a vajdasági könyveknek idehaza alig van értékelő visszhangjuk. Az olyan vajdasági könyvekről, amelyek eljutnak hozzám, és érdemesek rá, továbbra is írok a magyarországi és az erdélyi lapokban.
* Tudom, hogy jó véleménnyel van a fiatal vajdasági írónemzedékről. Tehát nincs, és nem is lesz gond az irodalmunkkal?
- De még mekkora gond lesz, sőt van az irodalmunkkal! Az imént már utaltam a könyvkiadás átstrukturálódására és a kiadványokra rátelepedő közönyre. A közelmúltban az egyik szerző a nyilvánosság előtt határolódott el könyvétől, amit a kiadója megcsonkítva és olyan példányszámban jelentetett meg, hogy csak igazolhassa a magyarországi támogatást. Sorolhatnám tovább az okokat, ami miatt meggyőződésem, hogy nagy baj van az irodalmunkkal, ha intézményként értelmezzük azt. Nem lehetne, nem kellene így értelmeznünk, hiszen a műveknek önálló életre van szükségük, de sajnos intézmények nélkül a művek meg se jelenhetnek. Ezen túlmenően egy - általam nem kedvelt szóval mondva - valamiféle paradigmaváltásnak vagyunk tanúi: ahol eddig gyökértelenségről, hagyománynélküliségről beszéltek, most egyre gyakrabban fedeznek fel hagyományokat, ott is, ahol ténylegesen nem léteznek, ott is, ahol voltak, de nem vettek róla tudomást, és most új lobogókat bontogatnak. Az azonban biztos, hogy van élő, termékeny és sokszínű irodalmunk, vagyis írói teljesítmények külön-külön, illetve valami módon szerveződve, ami élteti irodalmunkat, mindaddig, amíg lesz írója és olvasója.
* Melyik művet nevezné meg a Nagy Könyv-ként, és min dolgozik mostanában?
- Én nem úgy dolgozom, mint a regényíró vagy a tanulmányszerző, hogy egy ,,nagy” mű vonzáskörében élek annak befejezéséig. Csapongó érdeklődésem fölszabadító. Életmottóm: Nulla dies sine linea, vagyis: nem múlhat el nap írás nélkül. Valamin tehát mindig dolgozom. A Nagy Könyv kérdése meg azért gondba ejtő, mert az ember természete olyan, hogy egyszer ez tetszik neki, máskor meg az. Mielőtt a szilárd kritikusi értékrendet és esztétikai világképet számon kérők fölhördülnének ezen, hadd mondjam el, ezt se nem én találtam ki. Arra, hogy éppen mi tetszik, kihat a napszak, az évszak, az emésztésem állapota, a családi események, a szoba hőmérséklete, az ablakon beeső fény szöge, pillanatnyi öltözékem, vagyis minden, ami kihat egyik vagy másik entitásom túlsúlyba kerülésére. Ha az lenne a kérdés, hogy mit vinnék magammal egy könyvek nélküli helyre, azt mondanám: a Révai és/vagy a Pallas lexikont. Az elegendő olvasmányul és inspirációul szolgálna egy időre. Hogy mit tudok többször is újraolvasni? Jorge Luis Borgest, Isaac Babelt, Szentkuthy Szent Orpheus Breviáriumának tíz részét, Brasnyó István több regényét, Tolnai Ottótól szinte mindent, Rejtő Jenőtől a cowboyregényeken kívül mindent.