Prága magába bolondított. Mind a tizenhat hídjával, a libasorban álló színes épületeivel és a barna csapolt söreivel.
Csehország fővárosában különös módon nem éreztem az emberek, a tömegközlekedési járművek, az illatok és a hangok már-már fojtogató sűrűségét. Itt van levegő, hely a fényképezéshez, a nagy sétákhoz. Megtaláltuk Hrabal kedvenc sörözőjét, de nem fértünk be a parányi, kultikus, a cseh irodalomból jól ismert kocsmába. Helyette a Švejk nevű sörözőben kortyolgattuk a habos Kozelt, mely — ahogy édesanyám mondta a szezonális nyári munkanapok végén — vérré vált bennünk.
Jöjjön akkor esti fényeiben is a Károly híd. A kanyargós, kis utcácskákból kiérve elakadt a szavam, pedig én sokat beszélek. A kivilágított híd és a parton feszesen álló monumentális épületek közös felelősei annak, hogy az emberek figyelmét mindenről eltereljék, és végre a jelen megélésére irányítsák. Káprázik a szem a macskaköves hídon összesereglő sokféle nemzetiségű embertől, a víz visszatükröződésétől és a szobrok csillogásától, ahogy megágyaz rajtuk a holdfény. Képtelenség átrohanni a hídon, itt valóban csak andalogni lehet, ez egy íratlan szabály, melynek mindenki eleget tesz.
Mindig is ki volt élezve a fülem a harmonikaszóra, így bizonyára az elsők között voltam, akik meghallották a zenészt. Mintha egy ajándékot kaptam volna valami jó cselekedetért, a kedvenc zeneszerzőm, Vivaldi Négy évszakát kúsztatta a fülbe. Ha visszagondolok, igen, ez egy megérdemelt ajándék volt, mert tudtam ott és akkor lenni, megfeledkezni a gondokról, a teendőkről, a félelmekről, az iróniáról. A világító gömbökkel teleaggatott japán menyasszonyt azért megmosolyogtam, de a stabil elfogadás munkálkodott bennem. Minden úgy volt jó és szép, ahogy volt.
Ehhez nyilván hozzájárul az, hogy szabadságon van az ember, egy másik ország ingereit szívhatja magába, de számomra ott, Európa egyik legrégebbi hídján találkozott minden, ami az élet értelmét adja: kultúra, szabadság, családok, barátok, és mellékes volt, hogy ki milyen nyelven beszélt, vagy mit mondott a hátunk mögött. Előre néztünk, de nem kutakodva, hanem gyönyörködve.